Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - FIATALOK - Pécsi Gabriella: A viráglépő (elbeszélés)
PÉCSI GABRIELLA A YIRÁGLÉPŐ Gordonkahangú, gyönyörű leány volt, fiatal nyírfa-termetű, csöndes. Reggelenként fürgén villant az utcán, fecskegyorsan. Bronz haját naponta megcsodálták, mikor betért a reggelizőbe. Egész nap írógépen zongorázott, elmondta százszor: halló, nem, nincs bent, azonnal, sajnos. ötkor, ha kilépett a kapun, sokan köszöntötték és mosolyogtak, mert ott állt már a fiú, fényes szemével hívta, várta őt, kezéből elröppent a cigaretta, és csak annyit mondott: Éva, És a lány boldog borzongást érzett, belékarolt, sodorta őket az utca, napra nap. Aznap nehezen akart öt óra lenni, izgatott volt a lány, vajon most is eljön? kérdezte önmagától, pedig tudta, hogy biztosan eljön. Mégis öt óra lett, a fiú mégis várta, kezében parázslóit a cigaretta és átkarolta őt. És ment a lány, és egyszer hirtelen fájdalom mart testébe, megmeredt, szirmos szemét a könny elfutotta, s egyszerre volt a múlt, jelen, s jövendő. A fiú gyengéden fogta: elfáradtál? — Kicsit. Majd elmúlik — szólt a lány. Valami mintha megszakadt volna benne. Akkor egy ember felkiáltott. Mindenki megállt, döbbenten bámultak a földre. Az aszfalton hosszú margarétasor vezetett a lány lába nyomán. Megérintettek egy virágot. — Igazi!! — sikoltott egy asszony. A tömeg meglódult, utolérte és körülfolyta őket. Nézz vissza! — mutatott ezer ujj a lányra. Megfordultak. — Éreztem — szólt a lány. — Éreztem az előbb. Az enyémek. A tömeg fölött izzott a csönd. Egy kéz kinyúlt, hogy megérintse a lányt. Az nem mozdult. De a fiú elengedte a kezét. Elszürkült az arca, térde meg- csuklott, majdnem elzuhant. Meredten bámult a lányra. — Elveszett — gondolta — elvesztettem, ki volt ez?!! őrület! Egy lépést hátralépett. Bezárta a tömeg. A lány fölvetette a fejét: engedjetek! magam megyek tovább! azután mosolygott egy kicsit és elindult. A tömeg elmaradt, a fiú is velük. Eloszlottak. És ment a lány. A margaréták szüntelen sorjáztak a nyomában. Kinyíltak a csemegebolt kockakövein, a cukrászdában körülfolyták az asztalt. A nyavalyás, szűk kisvárosban ezentúl viráglépő leánynak nevezték. Az emberek először csak nevették, kételkedve rázták fejüket a bölcsek. Aztán dühösek lettek. A házmesterek fellármázták a várost, letiltották a lányt a járdáról. Ezután az úttest szélén ment, szélesedett a virágsor, szűkült az út. Most már mindenki haragudott, ugyan mi a fenének ennyi virág — mondták az idegenek —, szép, szép, de ez már túlzás. 65
