Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Tüskés Tibor: Képek a gyerekkorból (elbeszélés)
tatók izgatottan remegnek. A periszkóp fonálkeresztjében ismeretlen tárgy jelenik meg. — Teljes gőzzel előre — adom ki a parancsot. A falak hirtelen meggörbülnek, hullámozni kezdenek, mintha rám akarnának omolni a tárgyak. Görcsösen kapaszkodom a tengeralattjáró kormányába. Érzem a fém hideg leheletét, és most már megint tudom, hogy csak a kertipad vas támasztékát markolom. Hajnalban apám vállamra teszi a kezét: — Gyere velem. Mi férfiak kimegyünk, és megnézzük, mi van fönt. Először a pinceajtóban hallgatózunk. Csönd. Aztán kinyitjuk az utcai kaput és kilépünk a járdára. Szürke ködrongyok lógnak a fákról. A fal mellett a sarokig lopózunk. Semmi. Majd a házak hirtelen megbillennek. Amilyen széles az utca, idegen katonákkal lesz tele. Visszamegyünk a kapuhoz, de akkor már mások is az utcán állnak. Három géppisztolyos, prémsapkás, csillagos katona jön felénk. Amikor odaérnek hozzánk és a sapkát homlokukra tolják, akkor látom, hogy milyen rövid a hajuk és milyen fiatalok. Szemükben a kialvatlan éjszaka. Ruhájukban idegen szag. Megállnak előttünk. A legfiatalabb bal kezét elénk nyújtja és tenyerébe ujjaival köröket rajzol. Akkor látom, hogy a keze gézzel van átkötve. Valaki elszalad és egy kosár tojással jön vissza. A katona kivesz a kosárból egyet, megtörli, és a géppisztoly csövéhez koccantja. Fejét az égre emeli, aztán a kettébe vett tojásnak előbb a sárgáját, majd a fehérjét a szájába önti. Keze- fejét végighúzza a száján, aztán letörli a fegyverre csöppent tojásfoltot is. — Kharaso. Megdöbbenve nézzük, majd nevetni kezdünk. Talán kicsit hosszabban, mint akarjuk. A nap meggyújtja a szemben levő ház ablakait. A fák csupasz ujjaikat fölnyújtják a sugarak elé. Reggel van. Mintha csak erre a jelre várt volna az utca, megnyílnak a kapuk, és söprűkkel, lapátokkal emberek állnak a házak elé. Először a téglajárdát söprik le, kikotorják az árkokat, majd g'ereblyével kupacokba gyűjtik a szemetet. Egy tátottszájú bakancsot találok a pinceablakunk előtt, botot keresek, dárdaként föltűzöm, és összevissza hadonászok vele. A szemétkupacok alá égő papírt dugnak az emberek. Kesernyés füstszagot fésül csomókba a szél. A három katona megy tovább. Aztán újabbak jönnek. Ezeknek zöld sátorlap lóg a vállukról és ránk se néznek. Valaki fehér karszalagot hoz és mutogatja. Tintaceruzával írás látszik rajta: — Ennek lesz most haszna! Anyám lemásolja az ismeretlen betűket. — És mondja, mit jelentenek ezek a szavak? — kérdezi az embertől. — Zseleznaja robotnyik. Vasúti munkás. Én is kapok egy szalagot a kabátomra. Ma már nem emlékszem, nem volt-e hiba a cirill betűs írásban. De azt tudom, hogy sosem volt annyi munkás és vasutas az egész városban, mint azon a reggelen a mi utcánkban. Dél felé megszólaltak a harangok, szárnyat bontottak a hangok, és csak akkor jutott eszünkbe, hogy húsvét vasárnapja van. 61
