Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Tüskés Tibor: Képek a gyerekkorból (elbeszélés)
Egyszer aztán mégis be kellett menni az iskolába. A tanárok komorak voltak, későn jöttek be az órára, láttuk, hogy a folyosón, ablakmélyedésekben beszélgetnek. __ Kedves gyerekek — kezdte az osztályfőnökünk. Ünnepélyes volt az arca. N em értettük. Eddig csak így szólt hozzánk: „Fiúk5’, vagy „Csönd legyen”, vagy „Ide figyeljetek”. — A várost valószínűleg hamarosan kiürítik. Egyelőre ne gyertek iskolába. — Nem tudtunk örülni. Hallgattunk. — De ma még meg kell néznünk valamit. Tizenegy órakor a Piac térre megyünk. Erősek legyetek . . . — Az arcát elfordította. Azon a délelőttön ért véget számomra a nyár. Es akkor született meg bennem valami, amit addig nem ismertem, a félelem. A Piac tér szélén az éjjel friss téglafalat húztak. Katonák állták körül. Egy hamuszürke arcú embert vezettek a fal elé. Fehér kendővel bekötötték a szemét. A kendő világított. — Katonaszökevény . . . katonaszökevény... — kiabálták a környező házakra szerelt hangszórók. Kövér, nagymellű parasztasszonyokra emlékszem még, egyszerre lépő bakancsos lábakra, szíjak csattogására, a fehér kendőre és a piros téglafalra, s valami irtózatos nagy csöndre. Mint amikor a filmről hirtelen lemarad a hang, csak a szájak tátognak, értelmetlen mozdulatok kaszabolják a levegőt. Így maradt meg bennem ez a délelőtt. — Miért sírsz? — kérdezte tőlem egy asszony, de inkább csak a mozdulatát értettem. A fejemet megráztam, sarkonfordultam, és szaladtam hazáig. Attól a naptól nem mentünk Timmel és Angelikával többé a padlásra. Az egyik délelőtt pedig a tető is, a padlás is, a kémény is, a létra is egyszerűen eltűnt. Ez a karóra, ami most is itt van a kezemen, s amelynek járásához napjaimat szabom, azon a délelőttön 11 óra 57 perckor megállt. Az udvaron még láttuk, hogy egy gép kiválik a kötelékből, fehér kört rajzol a város fölé, s amikor az első bombák a víztorony körül hullni kezdtek, lerohantunk a pincébe. Nagynénimnek vacogott a foga. A bombák egyre közelebb robbantak. Ö sóhajtozva nyögdécselt: — Jaj-jaj-jaj, géppuskáznak . . . géppuskáznak . . . A légnyomás megállította az órát a karomon. A villany elaludt. A vízvezeték megrepedt a falban. Amikor feljöttünk a pincéből, a háznak már csak az egyik része állt. A szemben levő bérházból is hiányzott egy szelet. Éjszaka langyos zápor verte végig a várost, minden szobánk vízzel lett tele. Másnap összekapkodtuk holmijainkat, és a kefegyár mellett egy földszintes házba költöztettek át bennünket. Angelikáék is abban az utcában kaptak lakást. Elmúlt a tél, már a tavaszt vártuk. Virágszagot hordott a szél, s éjszakán- kint kelet felől az ég alján fehér tüzek villogtak. Az egyik nap beállított hozzám Tim: — Az oszti azt üzeni, menj el hozzá holnap délelőtt. Még nem jártam a lakásán. A tanár egy alacsony vaskályhára, néhány horpadt, kormos kürtre mutatott: — Te ügyes vagy. Valami főző alkalmatosságot kellene a pincében össze- eszkábálni ezekből. Hamarosan leköltözünk. Amikor a pinceablakon kidugtam a kürtöt és begyújtottam a kályhába, azt mondta, várjak. Két tojást hozott, és zsír nélkül rántottét kellett habarnom egy fekete serpenyőben. 59
