Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - SZEMLE - Palkó István: Illyés Gyula: Az éden elvesztése
lándor folytat játékot az egész emberiség rovására, épp akkor, amidőn történelmének egyik legnagyobb lépésére .,képesült”. Ebbe nem lehet belenyugodnunk. De az emberiséget nem is annyira az atomhalál fenyegeti hanem a már végzetesen megindult „elemberietlenedés”. Hol tarthatna az emberiség, ha az atom erejét nem a halál, hanem az élet szolgálatába fogná? A válasz igen egyszerű, s egy elsős kisdiák meg tudná mondani. Másutt van tehát a baj. A költők dolga egyébként sem a csábképek festése, ez a kalandorok szakmája. A költő dolga a tisztázás, mégha sajnos annak a tisztázása is csupán, hogy nincs megoldás. Az atomot olyan távoli hatalmak irányítják, amilyenek nagyanyáink képzeletében a villámokat. Tiltakozásunk csak annyit ér ellenük, mint hajdani harangozás a jégeső ellen. „Bizonyos, a szerények milliói ritkán voltak megalázottabbak a kevesek dölyfétől.” Pedig minden uralom és hatalom emberi mű emberi kézben van, a mienké- ben is, a legszerényebbekében. Mégis képtelenségnek tűnik oda kiáltani az ENSZ valamelyik össztábornoki bizottságának, hogy ebből elég volt, de még nagyobb képtelenség, hogy bárki bármilyen magasból dönthessen csak egyetlen egy ember sorsáról is. „Összefügg a világ, és gyümölcs és levél megjátszhatja magát. hogy ők viszik a fát, levél s fa addig él s akként, hogy a gyökér enniök föl mit ád. Kiáltva így beszél, ki tudja, hogy mélyről jön, minden, mi jó a földön.” Föl juthat az emberiség a pusztulás helyett a saját magasára, ha azonnal ott és úgy kezdi el a harcot, ahol és ahogy kinek-űdnek lehet és kell mindennapi minden emberi rezdüléseiben. A világot nem tudósok, nem bölcselők nem államférfiak, nem művészek vezetik, nem vezethetik, hanem akik fönttartják, ha „ez még csak kívánalom is”. E gondolat-sorokból kitűnik mily döbbenetes Illyésnek ez az oratóriuma. Nagyobb és drámaibb problémákat alig görgetett egyszerűbb és megrázóbb eszközökkel emberi mű az európai irodalomban, kultúrában. Világirodalmi rangon, az apokalipszis biblikus szintjén énekli a „dies irae, dies illa” mai ítéletét s az atomhalál helyett az élet lebírha- tatlan optimizmusát. Az atom-veszélyeztetettség helyzete az egész emberi civilizáció, az ésszerűség, a racionalizmus problémáját veti föl. Az emberiség büszke civilizációs vívmányaira eredményeire, s abban a tudatban él és cselekszik, hogy saját világát is az értelem, az emberi megismerés, a tudomány szerint rendezi el. Talán kis dolgokban van is ennek némi alapja. De éppen a legnagyobb kérdésekben, szinte az emberiség v-gkérdéseiben. létkérdéseiben — az ésszerűség büszke jelszavaival u„.y-.n — a legabszurdabb dolgokat műveli. Ez áll az atomra is. Mit használ, ha az apró dolgainkban rendet tartunk, a legnagyobbakkal pedig hazárdjáték folyik? Lehet ez az emberiség fölemelkedésének vagy egyáltalán megmaradásának az útja? Illyés vörösmartys víziókat görget de nem az elboruló elme halálos szorongásával, hanem az élet-vállalás tiszta logikájával, az ember-megmaradás abszolút- bizonyosságú matematikájával és derűjével. Ez különíti el világ-mérlegét a nagy elődétől. Ez az oratórium — túl az írói, művészi attitűdökön — végső emberi állásfoglalás. Hitvallás a szó legnemesebb értelmében. Vallása és vállalása a millió- szőr megcsúfolt emberi létnek, a megtiport emberi rangnak, a meggyalázott emberi homloknak. Illés oratóriuma az érett költészet quintessentiája. Csúcs, ahonnét már alig van tovább. Fájdalmasan szép tető, mint Aiszkhülosz Prométheuszáé s épp oly mérhetetlen kínú is, mint amazé. A pőrére vetkőztetett emberi lét vigasztalan zokogása, aminek már könnye sem terem. Az önmagunk alkotta Éden örök elvesztése, kiűzetésünk belőle „a pokol hatalmainak patái alatt”. Üj apokalipszisa ama rettenetes harag napjainak- Fogalmilag lehetne kioldani, de nem szabad. Magja maradjon örök eldöntetlen, mint emberi jövőnk, amelyet revelál. Paradoxális módon az emberiségre leselkedő tömény veszélynek e drámai megmutatása és kimondása mégsem ver le bennünket, hanem inkább fölemel. A veszély szörnyűségeire való figyelmeztetése azt célozza, hogy ennek nem szabad bekövetkeznie. A világnak meg kell előznie e rémítő kataklizmát. A műnek, illetve írójának a figyelmeztetése így válik virtuális cselekvéssé, írói tetté. Eszmél- tető és kathartikus hatásával társadalmi tetté is. Így végső soron az atompusztulás réme ellenében az élet derűjét, lebírha- tatlan optimizmusát hirdeti a mű: az élet újra- és újrakezdésének a tiszta himnuszát. Palkó István 145
