Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - SZEMLE - Palkó István: Illyés Gyula: Az éden elvesztése
kívüli tulajdonságát szintetizálja e vagy ötvenlapos értekezés, s odakívánkozik a műfaj magyar hagyományának legjobbjai, Kemény Zsigmond, Arany László, Ambrus Zoltán esszéi mellé. Szokásos, s illendő is volna talán lezárásul valamiféle végső mérleget vonnunk, s megkísérelnünk e két gyűjteménynek, Gyergyai Albert számadásainak tanulságait megfogalmazni: kérdés azonban, tudnánk-e valami lényegesen újat az eddigiekhez hozzátenni? Bizonyos, sem a Kortársak-nak, sem az előző könyvnek ítéletei nem vitathatatlanok, talán értékrendjük sem az, s megközelítési módszerük sem az egyedül lehetséges — de nem is lépnek fel ezzel az igénnyel. Egyfajta megközelítésnek és szemléletnek azonban klasszikus alkotásait tisztelhetjük bennük. Illyés Gyula: Az éden elvesztése Illyés Gyulának Az éden elvesztése című oratóriuma a Somogyi Almanach 8. számaként jelent meg nemrégiben Kaposvárott. A mű megszületésének külön története van, ahogy a kiadvány utószó- krónikájában a sorozat-szerkesztő Kanyar József írja. Egy Somogy megyei község: Somogyjád kultúrmunkásai irodalmi színpaduk részére Illyéstől kértek az atomról szóló új művet. Illyés teljesítette a felkérést, és megírta Az éden elvesztését „olyan ambícióval és igénnyel, mintha a világ legműveltebb s leg„értőbb” közönsége elé kerülne”. A szöveg mellé még dramaturgiai tanácsokat is adott a rendezők számára. így jött létre a mű előadása ez év tavaszán, s azóta országra szóló ügy lett belőle, mert sok hazai igénylőn kívül Finnország és Csehszlovákia is kérte azóta e művet. A nagy érdeklődésre való tekintettel Somogy megye Tanácsa kulturális programjának keretében ki is adta 1500 számozott példányban. Mi is ez az új hangú, újszerű oratóriuma mai líránknak, irodalmunknak? A mű 52 kisebb-nagyobb verses és prózai egységből-részből áll a görög drámákat közelítő szerkezeti fölépítésben. A szereplők S talán maga Gyergyai tiltakozna elsőként, ha iskolamesteri pedantériával, pontokba foglalt tanulságokat igyekeznénk összeállítani. Hiszen hányszor hangsúlyozza, hogy esszéi — kísérletek csak, s valóban, valamilyen lenyűgöző szellemi frisseséggel ma is kész feladni, megváltoztatni régi nézeteit, újabb tanulmányokkal korrigálni a korábbiakat, új és új példaképek, ihletők „társaságában” időzve javítja, tágítja, mélyíti módszerét, s ki tudja, legutolsó, legtökéletesebb nagy e:széje. a Camus-ről szóló talán nyitánya lesz csak „kísérletek” ragyogó sorának, melyek, akár a régiek, csak még szebben, még teljésebb fénnyel ragyogják felénk, amiért élnünk érdemes, „az értélén szépségét és a szépség értelmét...” Pór Péter verses dialógusát a kórusok prózai betéttel kísérik. Témája gigantikus, az egész emberiséget létében érintő atompusztítás fenyegető réme, az atomhalál problémája és szatírája egyben. A mai emberiség egy része azzal tetszeleg önmagának — írja a költő —, hogy az utókort védi az elszabadított atom szörnyűségeitől — szót emelve ellene —, pedig csak a saját bőrét félti. Forintos ringyó módra — különös egy szerep — ne kellessük magunk, kacsintva balra-jobbra, mily aggódók vagyunk! Ki tudja, nincs-e tervében a Sorsnak a „Föld-golyóbis” kitetveztetése, fölrázása az emberi nemnek, egy tisztázó, szörnyű katarzis? E kétségbeejtő gondolatok hallatára közbevág a kórus, s kérdezi: „mi az emberi faj teendője a Földön? Az, hogy amit elkezdett, a sorsát, — »rendeltetését!« — tökélyre vigye.” Akár „oly boldogtalanul, mint eddig” vagy „még boldogtalanabbal, mint valaha?” Csupán azért, mert egy „rögeszméért” pusztította el saját faját, „és kezdődik élűiről a Cél és Lét kalandja?” Újabb atomok pusztítására. s a vezetést újból a vad majom veszi át. ha ugyan ő is nem jut ugyanide, s az ős-kaosz nem lesz úrrá ismét a világon. „S mi nagyobb veszély — vág közbe a kórus —, kipusztulni vagy újra és újra állattá válni?” Az atommal néhány ka144
