Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - SZEMLE - Pór Péter: Az esszé klasszikusa. Gyergyai Albert: Klasszikusok - Kortársak

tetett szeretettel és figyelemmel követi, csak kiemeli, nem szembeállítja őket a többiekkel, mint ahogy legjobb barátainkat sem mások hátrányára szeretjük: Gyergyai Albert a teljesség vágyának, minden igazi érték magába fogadásának esztétikusa.

Tanulmányainak ez a tágszívű humanizmus vezérlő gondolata. Szempontjai ugyan mindig természetesen adódnak a művekből, sosem kényszeredettek, s így éppoly sokfélék, mint az írók, akikkel foglalkozik, de hangja akkor forrósodik fel legjobban, mondatai akkor legszár- nyalóbbak, ha magáról az alkotó emberről, s teremtményéről, az irodalmi hősről beszél. Alkotó és hőse megragadó szimbiózisban élnek együtt esszéiben, s valóban Gyergyait talán az érdekli leginkább, hogyan ismétlődik meg ezredegyedszer a teremtés csodája, hogyan válik művé a virtuális tehetség, hogyan lényegül át a művész — alkotásává. Szemében az irodalom nem fikció, nem kitalálás, hanem valóság, az egyetlen igazi valóság, melynek fentebbi régiójában leghűbb, legigazibb barátaink, Swann és Tolsztoj, Camus és Tonio Kroger találkoznak egymással és beszélgetéseikre, életük tanulságára figyelve létünk nehézsége, szépsége, értelme fénylik fel előttünk. Ezért nyer esszéiben minden, mi a művészettel összefügg, egy színésznő mozdulatai, hanglejtése és Mauriac világképe, George Sand jósága és Salavin megigazulása, akárcsak egy jelző, egy hasonlat révén, vagy egy királyi körmondat ívén, az egész esszé harmonikus építményén emelkedve magasra tág távlatot, nem elvont filozófiait, hanem a hozzánk tartozó, de önnön magunkon túlnövő emberi végtelenség távlatát.

Az esszéíró Gyergyai Albertnek hangvétele, alapattitüdje tehát az azonosulásé, a klasszikus értékű meghatározás szerint: „Az igazi tanulmány két temperamentum találkozása, persze nem az idegek és az érzékenység oly hajlékony és hevü- lékeny felszínén, hanem mélyen, az „egyéniség” s a mindennapi tudat alatt, ahol egyik tiszta én testvérére ismer a másikban”; ez azonban nem jelenti, hogy nem ismerné és nem érzékeltetné az értékek objektív rendjét. Legszívesebben, persze azokról értekezik, kik közel állnak hozzá, hisz ő is, mint Du Bos-ról mondja, „a magasztalás nemes örömének művésze”, s így ítél, hallgatásával, válogatásával is. Emellett azonban egy-egy esszén belül, a leglelkesültebb sorok között s anélkül, hogy hangjának méltóságát megtörné, a mesterség fortélyainak szinte ördöngős ismeretével megszólaltatja kifogásait, fenntartásait, sőt ellenérzéseit, helyére teszi a művet és az alkotót, világos, félreérthetetlen értékrendszert nyújt és figyelmes olvasója semmiképpen sem tévesztheti össze Duhamel nagyságát Mauriac-éval és Proust-éval. vagy Le- maitre tanulmányainak fontosságát Va- léry prózájának jelentőségével.

S mindezen túl, miként esszégyűjteményének pazar ráadása, vitái tanúsítják, nemcsak magasztalni, de elítélni is tud.

Gyergyai Horváth János tanítványa: akármiről is beszél, akármely formában, mindig annak legmélyebb jelentését kutatja. minden írását, kétoldalas színi kritikáját éppúgy, mint félszáz lapos tanulmányát valaminő abszolút igénnyel — és példaszerű igényességgel fogalmazza. Disputára hát elsősorban a könnyelmű általánosítások, az erőszakolt koncepciók, nagyhangú de felületes ítéletek, tetszetős, de megalapozatlan kinyilatkoztatások, a sznobság, az igénytelenség ösztönzi.

Született debatter, vérbeli kritikus, könyörtelen, gúnyos, fölényes, de sosem személyeskedő sosem sértő, vitáiban a gondolati mélység egy szellemes vívó könnyedségével és biztonságával párosul, elragadó graciózitással és bocsánatot nem ismerő iróniával szedi ízekre ellenfele érvelését.

A Kortársak válogatását, e tekintetben, egyébként kissé szűknek éreztük, a kötetből kimaradt Gyergyai nem egy emlékezetes vitája, régebbiek is, a Nyugatidőkből, úiabbak is. melyek a Nagyvilágban jelentek meg.

Másrészt viszont, igaz, alighanem a sok hamar ítélő tanulmány és a rengeteg félreértés ihlethette — tehát vitaként is felfogható, annak legigazibb formájában — az új könyv kétségkívül legmélvebb esszéjét, az Albert Camus-ról szólót. Gyergyai telies fegyvertára itt csillog a legfényesebben: minden tudását minden eszközét, személyes emlékeit és korismeretét, egészen rendkívüli regényelemző készségét, elvont filozófiát, esztétikát és lélektant, de még a stílusana- iízist is felhasználja, hogy kifejtse Camus alakját annyi félreértés, jó- és rosszhiszemű félremagyarázás hálójából, hogy pályájának igazi értelmét és jelentőségét feltárja. Mennyi gonddal milyen félő óvatossággal közelít mindegyik alkotáshoz, mindegyik problematikus ponthoz, mily kristályos logikával és szigorú objektivitással elemzi mindenekelőtt a Közöny, A pestis és A bukás s másfelől a novellák tanulmányok, az egész életmű erényeit és gyengéit, míg végső következtetéshez jut! Gyergyainak, az esszé tudósának és művészének szinte összes rend143