Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)
palackok, döglött halak, néhány madár és durva, hosszúszálú tengeri fű borította a partot. Elmentem a Halfeldolgozó mellett, ahol Ilna, a feleségem dolgozott. Egyik vasárnap, mise után a nyomomba szegődött. Követett végig az úton, de nem mert megszólítani, csak a kapunál. Kért, bocsássák meg neki. Nem rosszabb másoknál, s ha visszafogadnám ... Rá se néztem, bementem a házba. Nem haragudtam már Ilnára, de ennyi volt minden. Rajta kívül még annyi emberre nem haragudtam! Elmaradt mögöttem a Halfeldolgozó, felértem a dombra. Gyakran jártam oda. Álltam vagy ültem ott sokáig, s amikor elfogott a hiábavalóság érzése, visszamentem a kalyibámba. Tettem-vettem egy ideig, s azon vettem észre magam, hogy ismét a dombon vagyok. Vonzott a gyér füvű, homokos magaslat. A falubeliek már furcsa szemmel néztek, s kezdték Izsár dombjának nevezni a helyet, mert többször megtörtént, hogy az éjszakát is odafent töltöttem. Kivilágított hajók úsztak el a megemelkedett láthatáron; a világítótoronyban szabályos időközökben villant a fény; különös, nyugtalanító hangok emelkedtek fel a víz alól, olykor hatalmas állat szívdobbanására, máskor panaszos vonításra emlékeztettek. Amikor világosodni kezdett, ismét víz, hajók, hullámok. Kiválasztottam egy hullámot, s követtem, amíg a partra ért. Hullámok, hullámok szakadatlanul. Elől Leóna, mögötte Izsár. Leóna — Izsár, Leóna — Izsár. Vártam. hoffv találkoznak-e, de nem találkoztak, csak a parton. Nem az élő időben találkoztak. Egyik reggel kiabálást hallottam, Ilna futott a falu felől. A közmondás jutott eszembe: „Aki fut, hírrel érkezik.” Akármilyen hírrel nem jönne utánam Ilna. ha pedig ott akarná folytatni, ahol legutóbb abbahagyta, nem reggel jönne. Nyugtalan lettem. — Ne haragudj — kezdte, amikor felért. Néztem a hullámokat, mintha Ilna nem is állna a hátam mögött. — Csak azért jöttem — kezdte ismét, de elakadt. Meg nem fordulok, amíg itt vagy — gondoltam. — Anyádat fel kell öltöztetni! — mondta ekkor kiáltva. így tudtam meg, hogy anyám soha többé nem láthatja a Mezeta para- tölgyeit. 3. A szezon végén levél jött Leónától, hogy fontos ügyben keressem fel. Bezártam a napozó kasokat a kalyibába, s Bragába mentem. A patikában azonban hiába kerestem Leónát. — Még a tavaszon eladta az üzletet — mondta az új főnök. — Mért keresi? — Keresem — válaszoltam kurtán, mert nem tetszett a képe. — Akkor csak keresse, jóember — mondta. Indultam köszönés nélkül. — Ha szorgalmas lesz, kettőt is találhat belőle •—• kiáltotta utánam. Nem értettem, mit jelentenek a patikus szavai, nyugtalanul mentem a városból kivezető úton. Veszélyérzet fogott el, a fordítottja annak, amit Leónától való első elválásomkor éreztem. Akkor, amint távolodtam, lett egyre tágabb a tüdőm, mintha rámszakadt homokból ásnám ki magam, ekkor meg egyre szű- kebb lett a mellkasom. Fújtatva érkeztem fel a lépcsőn. Leóna volt a szobában és az idegen lány. Leóna alacsony széken ülve csecsemőt szoptatott. Zavartan üdvözölt, s rejteni próbálta a mellét. Elfordultam, 39
