Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)
Kínáltam, szabódott. Kezébe tettem szépen, és rácsuktam az ujjait. Mozdult a hús, valahányszor rácsorgott a citrom leve. A bort üvegből ittuk. Amikor minden elfogyott, hanyatt dőltem a, takarón. A lány fölém hajolt. Azt kérdezte, mért nem akarom, hogy ő fölemelkedjék. Várt valameddig a válaszra, majd sóhajtva mellém feküdt. Már régen elült a tengeri szél, még mindig hallottam éber lélegzetét. — Mért nem alszol? — kérdeztem. — Már nagyon sokszor aludtam — válaszolta. A lány az első perctől ismerősnek tűnt. Akkor nem találtam meg emlékezetemben, ébredéskor jutott eszembe, hogy ő hozta Leóna üzenetét. Már nem volt mellettem. Rám terítette a takaróját, darab sajtot tett a kosaramba, s elment anélkül, hogy a nevét megmondta volna. Mindegy, gondoltam. A fürjeket nem találtam. Leszedte róluk a háncshálót, s útnak engedte őket a hajnalban. Elköszönhetett volna, gondoltam. Majd később: ugyan miért? Nem hiányzik nekem az ő elköszönése. Szedtem a lábamat, hogy elérjem a korai vonatot. 7. A szomorúság, hogy Leóna boldogságához nem vagyok elég, használt a munkámnak. Mit nekem egy asszony, gondoltam. Sötéttel keltem, alágyújtottani az üstnek, föltettem a vesszőt, délig valamennyit meghántottam. A vastagját a finomabb munka számára ketté hasítottam, s az egészet szétteregettem a padláson. Ebéd után nekiálltam, fontam késő éjszakáig. Énekeltem közben: „Mit nekem egy asszony, napozó kasokat fonok.” Azt hiszem, szépen énekelhettem, mert néha idegenek is megálltak a házunk előtt. Egyik este előkelő, idősebb úr hallgatta figyelmesen az énekemet. Na, eljött érted az impresszáriód, mondtam magamnak. Nevettem persze, de közben kifelé is figyeltem. Vártam, hogy feljöjjön. — Maga énekelt? — Én. — Szerződtetem. Egymillió font, itt írja alá! Amikor mégsem jött, dühös lettem. Hisz ez csak egy szegény öreg, aki elkódorgott kiskutyáját keresi. — Nincs nálam senki kutyája. Menjen a fenébe. Az elkódorgott kiskutya Leónát juttatta eszembe. Mégsem igazság, gondoltam. Van ez a szegény halász, járja a tengert, megrokkan, elkergetik a hajóról, és akkor jön egy nő. Okos, művelt, mindenben engedelmes és olyan, mint a kettévált parázs. Azt mondja a halásznak . . . így szól. . . Szóval mond valami olyat, hogy gondolatmozsárba töri éjjelenként a lelkét, és hogy olyan ő egyedül, mint a magányos óramutató. El nem engedné egész éjszaka azt a nyomorék karját annak a halásznak, és akkor . . . Eh, dolgozzunk! Mire eljött a szezon, több napozó kasom volt, mint remélhettem volna. Harmincat megtartottam, a többit Portóba vittem. Szívesen vették, mert hántolt vesszőből addig nem készült felénk ilyen. Amint megjöttek az első külföldiek, leköltöztem a partra. Kalyibát ütöttem össze hordalékfából, mert ha a külföldiek átvitorláztak a szigetre, csak az esti széllel érkeztek vissza. Az én portékám fogyott el legelőbb, mert valaki kitalálta, hogy a fehér kasokban hátulról is barnul az ember. A nap még fél úton sem járt, nem volt kiadó kasom. Munkám fogytával kószálni indultam. Sótól fehérlő deszkadarabok, üres 38
