Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Török András: Göcseji Napok, 1967
e téren tapasztalt botladozásaira gondolunk, csak dicsérő szó értheti ezt az egyre inkább a korszerű belső berendezés témaköre felé eltolódó kertészkezdeményezést. A tófeji kerámiaműhelynek a göcseji fazekasság élményvilágát új törekvésekkel ötvöző bemutatója viszont már sokkal inkább a megszokott értelemben elfogadott képzőművészeti esemény volt. A látottak alapján meglepő felidézni azt a közismert tényt, hogy ez az egyre rangosabb kisműhely mindössze néhány éve lépett elő a névtelen vagy csak a megtisztelő népművészeti címmel jutalmazott házi fazekasság. provinciális zártságából. Ügyeskezű fiataljaik mellett a kerámikus dinasztiává terebélyesedett Czug-család mestereire hívnánk fel külön a figyelmet, akik izgalmas fordulattal kerültek a népitől a modem közelébe, „tartalékaik” sokszínű megőrzésével. Gyanítjuk azonban, hogy jó néhány olvasónk előtt fölösleges a figyelmeztető szó, hiszen művészi termékeik ma már országszerte keresettek. A kiállítások „legzalaibb” részét az egymás mellett is eltérő műfajú néprajzi bemutatók jelentették. Megnyugtató volt, hogy nem csupán az idegen jött a népi fafaragási kiállítást, a néprajzi fotós seregszemlét és a falumúzeumot látni, hanem a zalai emberekben is feltámadt a vágy, hogy bepillantsanak apáik, nagyapáik régen volt hétköznapjaiba. Talán szabálytalannak tűnik hazánk első, félig kész falumúzeumát — közismertebb nevén a Göcseji Skanzent — a kiállítások között emlegetni, de a cél sugalmazására bízvást lazíthatunk a fogalmi kötöttségeken. A mostanra tető alá került tíz, s néhány év múlva harmincra kiegészülő, eredeti eszközökkel berendezendő hajdani lakóépület ugyanis valójában egy monstre-kiállítás, amelynek érdekességét tovább növeli majd a szomszédságában épülő — s európai elsőként emlegetett — szabadtéri olajtörténeti bemutató is. Állni a kémény nélküli, s csak tenyérnyi, lőrésszerű „ablakokkal” megvilágított és szellőztetett felsőszent- erzsébeti füstöskonyhában, vagy az egyik ősi „teremtőműhelyben”, a 150 éves hottói kovácsszínben, s gyönyörködni a göcseji népművészet legjava szülte fes- tett-faragott oromzatú kávása ház puritán szépségében — a falumúzeum első, mostani örömeit jelentette. Egyenes az út innét, az olaj-városrészből a Göcseji Múzeumban rendezett faragó-kiállításhoz, amelynek értékes látnivalói akár a falumúzeum holnapi belső berendezéséből is adhatnának némi ízelítőt. A magas színvonalú göcseji paraszti faragókultúra sok évszázados, kegyelettel őrzött kincsei mellett a népművészet mai zalai mestereinek régóta várt tárlata ez a bemutató. A nyers szépségű, stilizált életképeket alkotó „leghíresebbé”, a pölöskei Breglovics Kálmáné, a karcolt-színezett szarutárgyakkal jelentkező Perczel Jánosé, a feliratos mesterműveket hozó Tüttő Györgyé, az életteli kisfigurákat faragó novai Horváth Ernőé, a pompás ősi mesevilágot idéző díszkürt-teremtő galamboki Pápai Sándoré és a nem kevésbé jelentős többieké. Nehéz elragadtatás nélkül szólni a zalai folklór e „faragó apostolairól”, ezekről a ma is forrástiszta teremtőerőt sugárzó, bár egyre kevesebb mesterekről. S a háttérként vázolandó néprajzi fotókiállítás valóban amolyan összekötő kapocs a falumúzeum és a fafaragások között, másfélszáz művészfotóval dokumentálva, felelevenítve ezt a két statikus zártságé, múzeális bemutatót. Temesváry Andor, Rezsek György, Alapffy Attila, dr. Schlemmer Tamás, Kiss Ferenc és a többiek fotói — két francia kiállító kollekciójával együtt — a „zalavégi” Lentitől Ózdig, az ország átellenes sarkáig megmozdult magyar fotós társadalom sokszínű néprajziátását hozták el Zalaegerszegre, mintegy újra felfedezve az „objektív” számára a hajdanival is újat mutató népi életforma egyszerű szépségeit. 130
