Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Csányi László: Naplójegyzetek
Naplójegyzetek Egy úr megállít Budán, kérdez valamit, azt is elárulja közben, hogy hamburgi, s elragadtatva mondja: „Budapest a világ legromantikusabb városa!” Zavartan válaszolok, erre nem gondoltam eddig. De ő erősködik, ismerős európai nagyvárosokat emleget ellenpéldaként, s diadalmasan félkört rajzol a karjával, jóindulatúan bizonyítva szavait. Állunk a csendes utcán, középkori házak, a Mátyás templom és a Halászbástya díszletei között, a lelkesedő idegen s egy tétova magyar. Jó ötvenes lehet, testes, nagydarab ember. Elképzelem: otthon is így fog lelkesedni, „o diese schöne, unvergessliche Romantik!” — s fényképeket vesz elő. A rokonok és barátok ámulva hallgatják. * * * Mit tud rólunk az idegen, aki jobbára csak felszínes tájékoztatók és vendéglői étlapok adata:ra bízhatja magát? S mit visz magával haza, ebben a romantikára kiéhezett világban, ahol egy vízimalom vagy egy düledező beszálló vendéglő is műemlékké változott? Az idegenforgalmi tájékoztatók a gyenge felfogásúakat is eligazítják s a puszta-romantika vagy a birkapörkölt mindig megtalálja hódolóit. Csak ennyi lenne hát, ez az epidermisz-izgalom, amit adni tudunk? De egyáltalán, mit akarunk adni, amivel felhívhatjuk magunkra a világ figyelmét? Mire vagyunk büszkék, még pontosabban: mit tudunk magunkról? * * * Kölcsey nemzedékét megrendítette Herder jóslata, s azóta „a sír, hol nemzet süllyed el” állandóan felrémlett a lelkekben, de mindig úgy éreztük, a pusztulásra ítélt nép mégis kiállt a szélbe, hogy túlkiabálja a vihart. Petőfi sorai folyton új időszerűséget kaptak: „Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar.” A kérdést mindig így tettük fel: élet vagy halál, s ma már tudjuk, hogy volt dbben sok patetikus póz, tetszetős szerepjátszás is, de ez is csak azt igazolta, hogy a mélyben a lelkek rezdülése kimondatlanul is a Her- der-jóslatot idézte. * * * Családi hagyományainkból tudom, mit jelentett Világos, a szabadságharc bukása, egy kicsit még én is ebben á légkörben nőttem fel. A nemzethalál, az utolsó magyar kísérlete a XIX. század szóhasználatában élő valóság volt. Ma is előttem van dédanyám rémült arca, szemében a pokol visszfényével, amit egy emberöltő sem tudott elhalványítani, mert ott állt Lovas határában, 1857-ben az országúton, s kislány szívét megdobogtatta a szörnyű látvány, amit soha nem tudott felejtem: a gyilkos király vonult előtte kíséretével. * * * A múlt nem emléktáblákkal jelölt díszlet, pazar látványosság, hanem figyelmeztetés és feladat. Irodalmunkban, mely mindig európai méretekben gondolkodott, nem a hatásokat kell lemérni, hanem a történelmi lecke súlyát. Folyton az európai éghajlathoz akartunk akklimatizálódni, de épp ezzel tápláltuk a gyanút: a keleti jövevény minduntalan elárulta magát, s a megújuló kiáltás latinul is ugyanazt az idegen fájdalmat mondta, a nyugati fül számára titokzatosan, szinte lefordíthatatlanul: recrudescunt vulnera. De a világ rendszerint mással 123
