Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Grábics Frigyes: Győri "beszélő házak"

— Liszt Ferenc is megszállt ebben a házban. Később a Riesz-családé volt. Riesz Margit egy tanárnak volt a felesége. Itt éltek a negyvenes években. Innen vitték el őket a nyilasok a gettóba, onnan a gázkamrába. ... Margitnak volt egy nagy tudós testvére. Sokszor emlegette, hogy az egész világon elismerik, csak itthon nem. Ennyit tudok.

Nem sok. Megint igazolódik az ezeréves bölcsesség: „Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint a saját hazájában és házában.” Úgy látszik, ez érvényes a civil prófétákra is.

Liszt Ferencet könnyebb megjegyezni, mint Ecker Jánost, akinek vendége volt. És a tudós Rieszről is többet kell tudnunk. Róluk szólunk ennek a háznak az ürügyén.

Ecker János egy Mosómból bevándorolt armális nemes és vaskereskedő fia volt. A győri gimnáziumban Kisfaludy Károly osztálytársa. Ott volt a kisme- gyeri csatában, vagyis a „győri futásban”, aztán átvette apja vaskereskedését. Egy Klétzár lányt vett feleségül, ezzel a legvagyonosabb polgárok közé emelkedett. Kedvére hódolhatott különös passzióinak, és prófétává éppen az avatja, hogy ezek a kedvtelések mindig a közügyét szolgálták. Polgártársai bizalmából különböző városi tisztségeket töltött be, volt a polgárőrség adjutánsa, tagja, majd elnöke a „külső tanácsnak”, út-, töltés- és hídfelügyelő, tűzoltóparancsnok, biztosítási ügynök és telekkönyvvezető, viszont 1850-ben nem vállalta a polgár- mesteri tisztséget. Közhivatalai bőven adtak módot arra, hogy illetékes legyen városfejlesztő ötletek felvetésére és kivitelezésére.

Éppen a legjobb időben. Napóleon 1809-ben személyesen jelölte ki a várbástyáknak azokat a pontjait, amelyeket fel kellett robbantani, hogy teljesen hasznavehetetlenek legyenek. Ezzel siettette a bástyák rég esedékes lebontását. A nagy falak öleléséből kibontakozó város pedig egymás után adta a város- rendező feladatokat. Szorgoskodott a bástyadöntő választmány, fő ügyintézője Ecker. Szorgalmazta az utcai közvilágítást, és nem volt könnyű megértetnie, hogy ezzel nem a korhelyeknek akar kedvezni, hanem a közbiztonságot javítani. A gyakori tűzesetekre hivatkozva elérte, hogy a belvárosban kötelező lett a cserépzsindely. A nem kevésbé gyakori árvizek ellen is harcot kezdett. Ennék máig maradandó nyoma a Rába-sz:get kiképzése. Az egyik medret kiásatta, a másikból kiszedette a franciák által levert karókat, a várossal megvásároltatta a sziget magánkézben levő területeit, és az egészet sétatérré, ahogy akkor mondták, „közgyönyörködtető hellyé” képezték ki.

Ecker agitálta meg a város leggazdagabb polgárát, hogy vagyonát a városra hagyja. Ebből épült többek között a mai tanácsház. Ezt nem láthatta meg, mert halála után negyven évvel épült fel, a kicsinosított Rába-szigetet viszont naponta, mert itt állt a színház, és Ecker nélkül nem volt előadás. A színjátszásról körülbelül Schillerhez hasonlóan vélekedett, ő is az erkölcsnemesítő és a haladást szolgáló intézményt látja benne. Gyakorlatias elméje azonban azt is tudta, hogy a színházat anyagilag kell biztosítani, hogy nemes hivatását betölthese. 1821 óta a városi tanács színházi megbízottja volt, s e minőségben szervezi meg 1833-ban a Színházszépítő Egyletet, vagyis akkor még Theater-Verschőnerungs- Verein-t. Ennek a segítségével tatarozták az épületet Fruman Antal tervei szerint, és a kívül-belül megszépült épületben a német színészek eljátszottak néhány magyar drámát — Ecker János fordításában. Anyanyelve német, de ez sem érzelmi, sem politikai elkötelezettséget nem jelent. Igen gyakorlatiasan azt vallja, hogy úgy kell szólni, ahogyan a legtöbben megértik. Győrött tehát egyelőre magyarul és németül. Követelménye az egyes darabokkal szemben a

103