Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: József Attila ódája és a képzőművészet

a munka oszthatatlan társa. E felismerés és ennek megszólaltatása lesz a 30-as évek magyar lírájának legjellemzőbb vonásává, és azt „a férfi és nő új kapcsolatait megragadó modern szerelmi lírához sorolja, amelynek legkitűnőbb énekesei éppen a szocialista vagy a szocializmushoz közelálló költők közül kerültek ki”.

Mindez a 30-as évek progressszív költészetével igazolható. Csak József Attilára és Radnóti Miklósra hivatkozunk, akik más és más irányból jutnak el ennek az új morálnak a felismeréséig, és ezzel együtt a párköltészet létrehozásáig.

Hogy ez az érzelmi alapokból kiinduló kapcsolat miként telítődik, miként válik vagy vált át gondolati' elemek hordozójává, nem az irodalomesztétika hatáskörébe tartozó tanulmány feladata. Nyilvánvaló, hogy a szerelmi költészetet is mindig — koroktól függően — befolyásolta a világnézet, a filozófia, így koroktól függően lett egy-egy társadalmi' formát tükröző tartalom hordozójává is. (A korstílus mindig rányomta bélyegét. A példák felsorolása szükségtelen. Ha Balassi vérbő reneszánszba oltott népies lírájára, Csokonai pre- cieuse rokokó verseire, Petőfi lángoló népi romantikájára utalunk, nem mondunk újat.)

Ennek a szerelmi költészetnek az érzelmi azonosulás mellett egyenrangú vonása lett a világnézeti azonosulás. József Attila költészete a legfőbb bizonyítékunk.

Ahhoz azonban, hogy ezeket a korra jellemző vonásokat ne csak gondolati megjelenésükben tudjuk felfogni, hanem a művészetek egymásra tett hatásában is vizsgálhassuk, hogy igazolhassuk: itt kortünetről van szó, amelyik egy magasabb szintű etikai követelmény hordozója is, a 30-as évek művészeti elveihez kell közelítenünk.

Ez a közelítés nem lehet egyoldalú. Nem lehet csak a világnézet felől közelébe férkőzni, de nem lehet pusztán formai jegyek vizsgálatával megelégedni. Azokat a világnézeti, művészeti hatásokat kell összességükben szemügyre venni, amelyek e kor szerelmi lírájára hatottak, azt módosították. A társadalmi létben gyökeredző változás mellett a tükrözés változásainak okait is vizsgálnunk kell. Hiszen a világkép megváltozásával a gondolkodás egésze, s e gondolkodást kísérő érzelmi világ is megváltozott. Így a megváltozott világot bemutatni kívánó alkotó nem elégedhet meg az előző korok művészi eszközeivel, formakincsével. Hogy eljuthasson a szintézis-teremtés lényegéhez, tisztáznia kell önmagában, a világgal a leglényegesebb kérdéseket.

Sokan (Halász Gábor, Bálint György, Pogány Ö. Gábor, Dési Huber István) és sokat emlegették már a Derkovits Gyula és József Attila közti közös vonásokat. A kettejük művészetében jelentkező azonosságok felvetését Szabolcsi Miklós nevezetes tanulmánya (József Attila, Derkovits Gyula, Bartók Béla Itk. 1958. 4.) végezte el. Ez az elvi kérdéseket és a jövőben elvégzendő munkálatokat megjelölő értekezés azonban nem vállalkozott részletkérdések tisztázására; nem is ez volt a célja. Inkább inspirativ erejű volt. Ahhoz, hogy a felvetett analógiák kézenfekvőbbek legyenek, hogy ne csak elszigetelt jelenségekként fogjuk fel azokat olyan kiemelkedő művészek esetében, mint Derkovits Gyula és József Attila, meg kell lelni' az általánosan jellemző közös vonásokat. Azokat, amelyek a kor művészetét jellemezték általában és az egymás alkotásaiban ki- mutathatókat egyénenként.

Itt nem is direkt világnézeti kérdések azonosságára gondolunk. Ezek bizonyítása már hellyel-közzel megtörtént. Inkább az azonos eszközök használatára, amelyek látszólag a forma köntösében jelentkeztek; valójában a forma ürügyén

88