Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Eladó a Bozzay-ház (elbeszélés)
városi tanácson dolgozom, a hétköznapjaim foglaltak. A feleségem a vízművekhez jár és sokszor túlórázik. És szegény apósom olyan szerény! A múltkor is hoztunk neki egy kis mignon-t, fél liter konyakot, egy kis csomag fehér W. C. papírt. Hát egy mignon-t nagy rábeszélésre megevett. A konyak talán még most is megbontatlan. Gyura elnök bólintott. Aztán hallgattak. Fréz a másik cipőjével is kalimpált már. Aztán, jó idő elteltével a mezsgyeakácokon akadt meg a tekintete. Az egyiknek a törzsén volt egy dudor; mintha óriási béka kúszott volna rajta fölfelé. Mesélte Margitka, a felesége, hogy kisleány korában fölmászott és fölült rá, hogy a békán lovagol. Nagy fák. És otthon, a cserépkályhákban majd jól megégnek. Alkalomadtán a Paraszt Testvériség teherautója behordja őket. Talán ezt a vályút, meg a nyári karám kerítését is hozzá lehetne vágatni. A szövetkezetnek úgysem kell. Megérett a tűzre ez már mind.. . Fecske csapott be az egyik istállóba... — No és hogy gondolja, elnök elvtárs: a ház megfelelne? — Meg. — Ugye meg? — Az elejét átépíttetnénk irodának, a végét darálónak. — Annak jó lesz. — Kilencvenezret adhatok érte — mondta Gyura Mihály —, a vezetőség ennyit szavazott meg és az nem csekély pénz, azt sem mondom, hogy annyit nem ér. Ugye a pénzt nem szórhatjuk. Maga kilencvenötezret mond? Ha jól hallottam. Itt egy kis különbség van közöttünk. De, ha csak ennyi, maga is enged, talán mi is. Szóval ez a különbség nem okozhat nagy bajt. Mondom: a ház értékét akkora-félének látjuk, mint maga. Fréz hátrapillantott. Öreg Bozzay György jött, valahonnan a szövetkezeti istállóktól, a kertek aljának kerülve, eléggé roggyant térdekkel, vasvillával a vállán; nagy bakancsaiból hátul kilógtak hosszú alsójának kötői, rajtuk taposott, de nem vette észre. Hasa, melle már rég nem volt, ellenben a háta kinyomódott egyik oldalon. Nézte őket. És csúsztak mögötte a kilógó kötők a mályvába. A szájával is nézte őket. Nyitva volt a szája. Fréz Ernő fölkelt a vályúról. Eléje ment és megcsókolta idős apósa arca közepét. Az öregember nem csókolta vissza; de szeme tele volt melegséggel, ahogy ránézett. Régóta nem csókolt már vissza senkinek. És csak álltak egy ideig. Aztán öreg Bozzay ment a villával az. istállóba. De mielőtt beért volna, megállt, s kissé hörögve, gyermekdeden mosolygott:. — Hát a kicsinyetek? Megvan jól a kis unoka? — Ö, meg! — Nem beteg? — Csókoltatja a nagypapát! Meg a Margitka is! — Nem jönnek el? — Most nem. Majd lesz rá alkalom, papa, lesz rá máskor. A kis Robi már készített egy papír-szívet a nagyapának, a nevenapjára. És van egy szék a televízió előtt, amire rá nem ülne az ég világért sem, hogy az a nagypapa helye ... Jaj, a táskámat meg majdnem elfelejtem. A nagytáskát. Ott van, a falnál. Jöjjön papa. Hoztam benne egy üveg száraz bort. Ezt csak iszogassa! Ez jót tesz. De nehogy meghagyja, mint a konyakot! A Margitka is megharagszik, ha nem fogyasztja ... Meg egy kis édesség. Valahol egy zacskó cukor is van. Azt is a kis Robi küldi. — De öreg Bozzay sehogy sem akarta elfogadni: — Nem, hát nem lehet! Minek vesződsz mindig ilyesmivel! De ennyit! Legföljebb egy féllitert. Drága az, minek veszitek! De ennyit! Ej hát, tedd vissza,. 57
