Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Várnai Zseni: A mesék királya (elbeszélés)

— Én is így érzem — szólt nagymama. Tört öreges hangja megremegett, amikor szeretett kis unokájáról beszelt és szemét könnyek fátyolozták: — O, drága kis unokám, Hans ünristian, gyere ide hozzám, hajtsd ide a váltamra a szép kis fejecskédet, hadd simogassalak meg. En tudom, hogy belőled olyan ember lesz, aki nagy ajándékot ad majd a vnágnak. Talán meg a király udvarába is meghívnak egyszer, hogy mesélj és dalolj nekik ott Koppenhágában.

A kisfiú még szorosabban ölelte át nagyanyja vállát és így szólt:

— Te vagy a legkedvesebb nagyanyó a világon! Majd egyszer, ha nagy leszek, írok rólad egy gyönyöruszép mesét! Te leszel a jó, öreg tündér, aki útbaigazítja az eltévedt gyerekeket, de előbb megvendégeli őket mindenféle jóval. Igen Nagyanyó, a Te szivedet fogom majd egyszer mesébe foglalni.

Nagyanyó nem tud szolani, csak törolgeti szeméből a fényes könnyeket. Apa is hallgat, de magában így gondolkodik: Csak ne lennénk olyan nagyon szegények!

Anya, mintha csak meghallotta volna apa gondolatait, sóhajtva folytatta.

— Igen, már tízesztendős a mi kis Hans Christianunk. Magasabb iskolába kellene őt küldenünk, messze, Koppenhágába... de szegények vagyunk, nem tehetjük.

A kisfiú fölkacagott.

— Már hogy volnánk mi szegények, édesanyám? Nézz csak körül. Lám az ablakunk kristalyüvegből való, csodálatos virágok vannak rávésve és milyen különös alakú csillagok ragyognak rajta.

— Igen, fiacskám, jégvirágok — mondta józanul az anya. Ám Hans, mintha nem is hallotta volna anyja szavát, még lelkesebben folytatta:

— Az ágyam olyan finom és puha, hogy egy hercegnő is elalhatna benne. Fényes selyemfüggönyök veszik körül és a ruháim is tiszta selyemből és bársonyból valók... megirigyelhetné egy király is... Igen, egy király, aki sohasem volt megelégedve a ruháival... mindig mást akart, olyan ruhát akart, amilyen senkinek sincs a világon, csupán őneki...

A kisfiú a levegőbe bámult és mintegy önmagának suttogta:

— Igen, a király új ruhája ... A Borsóheroegnő... A fülemile... Látom és hallom őket! Belépnek ide hozzánk, a mi palotánkba, meglátogatnak minket ... itt vannak ...

Így repült a kis Hans Christian képzelete, így festette tündérii szépre az egyszerű konyhát, ahol mesék születtek a párában, a gőzben, olyan mesék, amelyek egykor majd jóra és szépre tanítják az embereket. De az az idő még nagyon messze van. Most 1815-öt írunk és Hans még csak tízesztendős. Addig még sok-sok ruhát kell kimosni az anyának, és nagymama is sok-sok harisnyát köt meg, amíg a mesemondó kisfiú eléri a megálmodott jövőt.

Történt egyszer, hogy Hans Christian nagy kosár kimosott fehérneműt cipelt haza a megrendelőkhöz. Nehéz volt a kosár a vézna fiúcskának, többször meg kellett állnia útközben. Ilyenkor kifújta magát, majd dúdolgatni kezdett. De csakhamar erős, nagyhangú fiúk vették körül és csúfolni kezdték. Madárijesztőnek, pipaszárlábúnak gúnyolták és kemény hógolyókat dobáltak feléje. Szegény kis Hans védtelenül állt ott a nagy kosár ruhával, és legnagyobb gondja az volt, Hogy a ruhát megvédje, nehogy bepiszkolják. Próbálta szép szavakkal lecsillapítani őket, de a vad fiúk nem hallgattak rá és csak akkor engedték útjára, mikor már maguk is megunták a kegyetlen játékot.

Hans Christian ezen a napon nagyon szomorúan nyitott be a barátságos konyhába. Nem szólt semmit, de szelei tüstént meglátták, hogy valami baj érte.

52