Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Várnai Zseni: A mesék királya (elbeszélés)
VÁRNAI ZSENI A MESÉK KIRÁLYA Dánia Odense nevű városában élt egy nagyon szegény kis család. Az apa foltozóvarga volt, az anya mosónő. A családhoz még egy nagyon kedves, öreg nagymama tartozott és egy tízéves fiúcska, akit Hans Christiannak hívtak. A kisfiú korához képest magas és nagyon sovány volt. Hosszú lenszőke haja a vállára omlott, és nagy kék szeme álmodozva nézett a messzeségbe. Valóban nem hasonlított azokhoz a tömzsi, piros arcú kisfiúkhoz, akik hólabdacsatákat vívtak Odense utcáin. Különös fiú volt a kis Hans Christian. Mintha egyenest a tündérmesékből repült volna a szegény foltozóvarga házába. Képzeljünk el egy sápadt kisfiút, piros mellényben és hosszú kék nadrágban, fehér ingfodorral a nyaka körül. Ez a kisfiú képeket vág ki színes papirosokból, hogy bábokat csináljon belőlük a saját kis bábszínháza számára. Miközben álomfiguráit mozagtja, beszélteti, énekelteti, édesanyja ott áll a teknő mellett s mások szennyesét mossa, apja cipőtalpakat kalapál, nagymama pedig kötőtűit csattogtatja. De mindeme zajok valami tündén zenévé olvadnak össze a kisfiú fülében, s szeme előtt gyönyörű képek rajzanak. — Édesanyám, hallod a fülemile énekét? — kiált fel Hans Christian. — Azt mondod: nem hallasz semmiféle fülemileéneket? Figyelj, figyelj csak anyám! Most éppen azt dalolja, hogy a kínai császár kertjéből repült ide, mert megunta már az aranykalitkát és szabad akar lenni! Tudod miért repült ide hozzánk? Azért, hogy megtanítson engem a legszebb dalira. Hagyd abba anyám a mosást, akkor Te is meghallod majd az énekét. És apa kezében megállt a kalapács, nagymama ölébe ejtette kötését és anya mozdulatlanul figyelt a teknő mellett a fülemile énekére. Nagymama volt az első, aki megszólalt: — Ó, Hans Christian, kis unokám, én hallom, én már hallom! Jaj, de gyönyörűen énekel a te fülemiléd! Már az édesapja is hallja a fülemile dalát, csak anya rázza még kétkedőén a fejét: — Bármenyire is figyelek, nem hallom! Hogy is kerülhetne ide hozzánk télvíz idején egy olyan távoli madár? — Hát nem látod? Anyám? Ott ül az ablakunk alatt, ott a rózsafaágon. Hallod? Most újra rákezdett az énekére! — A rózsafa ága csupaszon verdesi az ablakunkat — felelt az anya —, csak egy sovány, szürke verebet látok rajta. Talán azt véled fülemülének, fiacskám? Jaj, bizony nem jó, hogy mindig a képzeletedre bízod magadat. Az emberek majd azt hiszik rólad, hogy hóbortos vagy. De most már az apa is megszólalt: — Hagyd abba Anne Marie, ne zavard a gyereket. Meg kell értened, hogy ő más, mint a többi. Nem tehet róla, hogy ilyennek született. Nehéz szavakba önteni, amit érzek, de valami belülről azt súgja nekem, hogy a mi fiúnk egyszer még sokra viszi majd. Valami más lesz belőle, mint mi vagyunk. 51
