Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

tette, az összekunkorodott dohányszemecskéket bal keze kisujjával összesepre- gette, majd megint nagy stukkót vett. „Nem sértesz meg, Boér elvtárs. Lengyel voltam, amikor találkoztunk. Aztán Olenával éltem, akkor darab ideig — a kedvéért, meg a gyerekek miatt—hogy úgy mondjam, ukrán lettem, de amikor a bombázások, háborús napok miatt, a munka miatt beljebb kerültem Magyarországba, akkor magyarul beszéltem. Most meg — most meg... meg hát egyszerűen Lieszkowszky mezőgazdasági termelőszövetkezeti tag vagyok. Messze, bent Magyarországban. Talán azért kérdezed, hogy m ert nem maradtam lengyelnek, vagy ukránnak, vagy szlováknak, vagy csehnek? Gondolom, nem azért kérdezed.” „Eszemben sincs, csak elgondolkoztam az akkoriakról. Eszemben sincs, hogy rosszból kérdezzem. Megmaradtál embernek, és ennyi elég.” „Te is ember maradtál”, mondtam Boérnak. „De nem csempésznek”, ejtette le fejét, s mosolygott. „Igen, embernek maradtam, Lieszkowszky. Tenyeredbe szórtam a gyémántokat, utána még sokáig — »csempésztem«: a szegényeknek fillérekért vittem tűt, cérnát, pántlikát, majd később munka nélkül tekeregtem. H'ába volt ott a rengeteg „Sőbor”-uradalom, se munka, »sö bor« nem volt. Berántottak katonának, elkerültem a nyugati részekre. Magyar határőr katona lettem, amilyen te voltál a gránicon. Megbíztak bennem, tudtam oroszul, ukránul, szlovákul. Határőrparancsnok lettem. Boér János egy szakasz határ parancsnoka volt. Képzeld el.” „Elképzelem.” „Éjjel szlovák részről emberek jöttek, bújtak, nem is suttogtak, meg csak rájukleheltem a szót az éjszakában magyarul, ha nem, szlovákul vagy ukránul, oroszul vagy szerb-horvát nyelven. „Maga nem magyar?”, suttogták. Kérdéssel ütöttem el kérdésüket. „Kik vagytok?” „Emberek.” „Azt tudom. Hová mentek? Magyarországra? Minek? Munkát kerestek?” „Nincs ott munka. Tovább mennénk... Igen, mondjuk Jugoszláviába.” „Hogyan értsem, hogy — »mondjuk«, „Nem tudjuk: maga kivel érez? Azért beszélünk így.” Messzebb vezettem őket, egészen a renziához, Azt mondtam, várjanak, sehová ne mozduljanak. Visszamentem az őrálláshoz, s azt mondom a nyírségi katonának, valami Agócs Gáspárnak: „Gazsi, amint látom, csend van.” „Csend van, alássan jelentem; és nekünk csend kell, semmi más.” „No azért. Eredj csak a faluba, hozz egy kis dohányt, meg valami falatot.” „Szolgálatból? Hogyan lenne az 1” „Elengedlek. Éjfél utánig is nyitva a kocsma; eredj, elengedlek, aztán ha hajnalban vagy reggel jössz ki, hát akkor is rendben lesz a szolgálatod; meg még szólok, hogy egy csillaggal többet varrjanak a parolinodra.” „A, hát ez döfi!”, mondta Gazsi, és ment.

Visszamentem a bokor alatt guzsgoló emberekhez. „Nno. Álljanak fel, hadd nézem meg magukat a holdfényben. Maguk tehát — mennek. Segíteni mennek. Mindent értek én. Tehát. Arra, jobbra mennek, ezen a vonalon. A második úton — balra, balra, egyenesen a vasútvonalnak mennek. Meglátják a megállót. Ott fognak felszállni, onnan aztán Pest felé mennek. És most írják fel a dűlők neveit!” „Dűlőőők neveit? Minek az?”, kérdezte az egyik sötétarcú ember. „Annak, hogy ha magukat a megállónál ■— Jató, vagy Jattó, de maguk csak egy „t”-vel mondják. El ne felejtsék: Jató! — megkérdezik, honnan, merről jönnek, maguk mondhassák: onnan: Dögösről. Onnan: Kom j át felől. Merre jöttünk? Nem »odaátról«, hanem Kenderesről jöttünk, megyünk Újvárba. Megyünk Pestre. Munkások vagyunk. Milyen dűlők vannak arra? A Gyöpi-ek, aztán a Határi-ak. Bal kéz felől van a Kőkép-dűlő. Kőkép-dűlő. Dombocska. Tetején tégla emlékmű, amelyen kettős vaskereszt van, fölötte török félhold. Megkérdezhetik, elvtársak . . . megkérdezhetik. Kik, kik? A kémelhárítók, elv48