Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)
pát, melynek kanócáról két ujjával ledörzsölte a fekete hamvat. A vihar ordított, a mélyben a patak zuborgott, az ég;g érő sziklákról lerobajoztak a kövek, a fenyők fejűket féltve, lehajtva nyögtek és derekuk ropogott. „Boér, Boér”, motyogta a tatársüveges, „ez nincs az én neveim között. Nincs no. Különben is jódarab út van odáig, nagyon is jódarab.” A szél elkapkodta szavunkat, hát csak néha egymás arcába néztünk; és csak szemünk villogott, mint valami hegyi rablóé, mint azok a remegő-fejű, krizantém-nagy csillagok az égen. 4. A kopaszra nyírt regruták óraütésre bezúdultak a laktanya egyik termébe; raktár is volt az a helyiség, legénységi szoba is, mosókonyhának is használták, meg még kenyérraktámak is kinevezték. Ide-oda lötyögtek a padok; a kecskelábú asztalok rovátkos tetejére legyalulhatatlan mélységbe vésték az előttünk ülő katonák a mindenféle lányneveket, női szíveket, karokat és lábakat, csak a combokat, külön a melleket; hiába, ilyen az élet. És százszor ilyen a katonaélet. Két lábfejünket összetettük, két kezünket combunkra tettük; egyenesen ültünk, vártuk a hadnagyot. Ügy kellett volna mondanom, hogy a fiatal hadnagyot. A hadnagyok mindig fiatalok; kevés a rangjuk és a fizetésük, de sok a szeretőjük, és még sok esztendő áll előttük. Egyszer az ezredes jött be a helyiségbe — amely most iskola volt —, felugrottunk, feszesen álltunk; leültetett, aztán mondta, mondta, az a magas ég tudná megmondani, mit motyogott. Egy mondatát megértettük: világos, emberi mondat volt. „Bárcsak én lennék a hadnagy, a hadnagy Úr meg az én helyemben ezredes, dehát nem lehet. Hiába, nem lehet.” Fejét ide- oda lóbálva ment ki az iskolából, miközben még mindig mondta, motyogta magának: „...hiába, nem lehet, hiába, nem lehet...” — Lábfejünk egymás mellett volt, két tenyerünk a combon, egyenesen ültünk. Bejött a hadnagy. Felugrottunk, mereven álltunk, a hadnagy felénk fordult, összevágta lábát, tisztelgett nekünk, és azt mondta, üljenek le! Elkezdte az órát. A határról tanított. Azt mondta, hogy tudja, miszerint a határvonalra vagyunk kíváncsiak, hiszen nemsokára felmegyünk a „gránicra”, megismerjük országunk határát, átnézünk egy másik országba. „A határvonal. A térképen — mármint a hetvenötezres vezérkari térképen, katonák — ez a vékony vonalka a valóságban sem több: egy lábfejnyi széles gyalogút. Igen, vékonyabb vonalat is lehet húzni. London egyik külvárosa Grinics. Onnan kezdődnek a hosszúsági körök. Ha jól tudom, tengerészeti és földrajzi intézet épületében van egy szoba, annak a falán acéllemez van, abba karcolták bele az első hosszúsági kört. Onnan számítjuk a keleti és a nyugati hosszúságot... Fent, a határon ilyen éles vonalat nem lehet húzni; majd meglátják: egy gyalogút az egész, semmi más; a gyalogút egyik fele Lengyelország, a másik fele Csehszlovákia. A gyalogút közepén áll a határkő: égjük felén a lengyel sas, másik felén a cseh oroszlán van bevésve... A többit megtudják, hiszen felmennek a határvonalat járni. Igen; ha valaki egy lábfejnyire van a gyalogút túlsó oldalán — az illető már másik országban van. Nem, kérem, a határt nem szabad idegeneknek átlépni; ez tilos. Azért van az országhatár: népeket, törvényeket, tájakat — és ;gy tovább — választ el egymástól... Ami azt illeti — az embereket... kérem az embereket nem. Nem. És jól jegyezzék meg, katonák, hogy fent a határon becsület van: népek becsülete... Hogyan húzták meg valamikor a határokat? Kérem, ez kérdés. Felelek. Tekintsenek a térképre: majdnem mindenhol hegyek csúcsán vezet a vonal. Lehetőleg a folyók se folyjanak ki más országba. A hegygerincen szalad tehát a gránic ... Mára elég; menjenek ki, cigaretta-szünetre!” 38
