Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Morvai Gyula: A csempész (elbeszélés)

MORVAY GYULA

A CSEMPÉSZ

1.

Azt tartottam, hogy a kinti dolgok lehetnek szanaszéjjel, csak a belsők legyenek rendben. Nálam minden a helyén volt. A házban szememmel megsimogattam a falakat és a tárgyakat, megtapogattam zsebeimet — minden megvolt. Kétszer ráfordítottam a kulcsot, melyet aztán a farakás két hasábja közé dugtam; ott ugyan ki a fene fogja keresni? Végignéztem a szérűn: simára égette a nap, a kis kazal mellett gyomszálakat pergetett a szél, a kertben álló vén diófa levelei lappogva mozogtak, a szélben egymáshoz csapódtak, mint vöröstarka tehenem vastag füle. Kemény föld volt a lábam alatt, kopogott a lépésem, nem szakad be alattam, gondoltam. Végignéztem az udvaron, az utcai ajtót is bezártam, de csak úgy, hogy ráfordítottam a kallantyút. Az ablakokra belül ráhúztam a függönyöket, a kis szenteltvíztartóból az udvarra hajítottam a rozskalászokat; még a feleségem hagyta a sós vízben, de kihajítottam: mire jó az? Semm’ire se jó

n r"T/5.y> 11 rí 7 • A—1-í '-»<-• «-..l— íív.J g -C A~\ 4-"1 w< ^ L.. 1— —1 IX,-.

Cl OZ/C'IJ. t*CJ. L V ACl J lAUUil OOUil Ul. AC.JL lUlOj VAU^WXV. Iliig jl.V__l 1V_ 1/dVlJClj li'UJ. JUl

nak ilyenkor.

Az elnök irodájában a kislány éppen akkor dugta csorbult kis tükrét a fiókba, mikor beléptem. Az asztalon vetőmag-minták voltak újságpapiroson; a szekrény tetején egykilóssal nyomtatták le a régi iratokat; a nyitott ablakot nyekergette az utcán kószáló szél,' a másik szobában csengett a telefon; az ag- ronómus leakasztotta a kagylót, kétszer is belefújt — ez olyan elharapózott fene-tudja-milyen szokás volt, hogy aki telefonált, az keresztbe tette a lábát, kinézett az ablakon, nézte a felhőket, vagy az asztalnál ilyenkor körmét piszkálgató kislányt, azzal belefújt a kagylóba, mintha az előtte beszélő porral tömte volna tele, amit most ki kell fújni, máskülönben „befullad” a telefon. „Haló. Egén, én vagyok. Na, mi a nagy helyzet? Egén. Nem. Haló. Poros ez a vacak, tele van porral. Majd kifújom. Haló. Ehe. Egen. Túdom, túdom. Egén. Na ja, na ja!” Senki sem értette, mit telefonált, kinek telefonált. Az elnök az asztalra könyökölt, eltolta maga elől az iratokat, rámnézett, fejét ingatta, miközben a papírokat nézte: „Afeneegyemeg, mikor fogom ezt mind, ezt m:nd elintézni: átnézni, legépeltetni, válaszolni rájuk, afeneegyemeg!” Saját falióráját hozta ide az elnök, de megígérték: kap, kap faliórát az iroda; addig is az ajtóragasztóra szegelve ketyeg az óra, kerekei kanatólkodnak, óraütéskor mintha az egész mis- kulancia egy nagyot tüsszentene, öröm hallgatni, hogy a végtelen időből elüt kettőt—tizenkettőt. Dörgöli, morzsolja az órákat, amelyek hát majdcsak elfogynak.

„Nem megy valami alkalmatosság a városba?”, kérdeztem az elnöktől. Balra, felém fordult, bal lábát kinyújtotta, ujjaival az iraton dobolt, rám nézett, jól megfésülte arcomat a nézésével, hogy nincs-e valami a szememben, a szám körül, a fülem hajlatában vagy mögötte, hajamszála között. De sehol semmi nem volt. „Minden nap »mozgósítunk«, minden k:mozgott a faluból. Sajnálom. A traktort is odaadnám, de csak félve és nehezen, mivel legutóbb éjjel kellett be- küldenem, és amíg megcsinálták a receptet, az az átok masina berregett; kinyíl33