Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Veres Péter: Kis széljegyzetek a történelem nagy dolgaihoz

tizál” minden társadalmat, nemcsak a kapitalistát, hanem a szocialistát is. „Depolitizál”, de csak úgy, mint a római birodalomban, hogy akik az élet mindennapjaiban megelégednek a cirkusszal, mert megvan a kenyerük, azonnal minden meggondolás nélkül dühbe gurulnak, ha nincs kenyér. Az égi istenek helyett a gondviselést odabízták a földi királyokra, de lám: nincs mit enni... — El velük, agyonütni őket! Ez a politikájuk. Látjuk ezt éppen a folyó évtizedek történelméből is. Egész sereg ilyen jellegű — népdüh-természetű — forradalom tört ki szerte a világon, nemcsak Dél-Amerikában és Ázsiában, hanem még a régen „művelt” Európában is. A politikus bzony, aki a „kenyeret és

cirkuszt” politikát vezeti be, maga alatt, vagy utódai alatt vágja a fát.

* * *

Aiszkhülosz drámáit olvasom, nem először. Tulajdonképpen soha nem ragadott igazán magával; most sem, de most már érteni vélem ezeket az írásokat. A benne levő játék s a hozzá való üres beszédek untatnak, de most már nem tudnak visszariasztani a bölcs költőiség halhatatlan soraitól. És ami a fő: most már értem, hogy — amit talán senki az irodalomtudósok közül nem emelt ki érdeme szerint, még ha látta is •— tiszta és becsületes közösségi költészet ez* Nem a politikai tendenciákban, hisz az nem több, mint hogy az államélet talpköve az igazság és a tiszta erkölcs. De éppen ebben van a titok! Néni pártos- kodó költészet ez, hanem az igazság szava, úgy, nrnt a Bibliában Ézsaiásé és ezért halhatatlan. Közösségi költészet, sőt „guvernamentális” költészet, de nem egy király, egy párt, egy vezéregyéniség, hanem az állam és a nép érdekébén. Ezért érvényesül a könyörtelen ítélet az Oreszteiában és mind a többiekben, ä

Károlyi Mihály tragédiájához

Károlyi Mihály Válogatott írásait olvasgatom. Ebben a két kötetben főleg csak az 1919—1946 közötti írásaiból, cikkeiből, leveleiből szedték össze, amit fontosnak tartottak.

Érdekes, hogy az a felemás érzés, ami bennem Károlyi Mihályról csak úgy magától — hisz 1945-ig sose láttam — k;alakult, ezekből az írásokból is igazolódik. Elsősorban az, hogy ez az ember, ez a gróf és nagybirtokos, amennyire ez csak lehetséges volt, szembefordult az osztályával és emberi jóakaratból is, de méginkább politika:-történelmi becsvágyból is, előbb csak független Magyar- országot és demokráciát, földosztást, polgári jogrendet, később pedig kifejezetten szocialista forradalmat akart.

Ugyanakkor viszont be:gazolódott az a másik érzésem is, hogy van ebben az emberben valami közéleti dillettantizmus is: nem igazi vezértípus. Sokkal inkább „politikus” a szónak nem a jobbik értelmében, mint amennyire gondoltam. A világ elé mindig mint nagy államférfi, a magyar nemzet hivatott első embere, vezetője került, itt, főleg a levelekben a tipikus politizálót is látom.

* * *

Még az olyan okos, államférfiúi magaslatra törekvő és általában tárgyilagos politikust is, mint Károlyi Mihály volt, megtévesztheti a maga szerepe és a személyes sérelmi érzések. Barátai, hívei, októbrista sorstársai nehezteltek 1945- 46-ban, amiért nem hívták haza azonnal és dicsőséggel Károlyi Mihályt és amiért nem ő lett a Magyar Népköztársaság elnöke, holott az egész trianoni idő alatt jóban volt Moszkvával is, és általában részt vett a két világháború közötti antifasiszta mozgalmakban, hacsak mint emigráns is. Ott volt mindig a forradalmi baloldal frontján, és megtett mindent az antifasiszta európai értelmiséggel együtt, amit megtehetett: cikkeket írt, előadásokat tartott, reprezentált.

29