Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Veres Péter: Kis széljegyzetek a történelem nagy dolgaihoz

nem hisznek már -benne. De nemcsak hogy nem hisznek, hanem már a rítusát se bírják. Ilyenkor persze jók a kis agitátorok is, ha már a Jézusok, Gandhik elindították az új hitre az emberek elejét.

* * *

Mi arra a magyarázat, hogy Hérodotoszt mindig újra tudom olvasni? Az volna, hogy mert nem „irodalom”? Igaz, elfelejtem Hérodotosz történeteit, meséit vagy kitalálásainak jó részét is, de mégis, akármikor, a legteljesebb olvasmánycsömörben is, újra elő tudom venni. Nem ül rám az a kedvetlenség, ami még némely igazi nagy klassz;kusofcnál is elfog néha. Igen, „maradj Homér fénylő egeddel, Jer Ossián ködös homályos énekeddel”, vagyis én rajtam is érvényesül néha az olvasó-szubjektivizmus, de miért nem vonatkozik ez Hérodotoszra is? Az imént például a következő kis részlet kényszerített gondolkodásra:

(Első könyv 99—100. szakasz) .. . „Deiokes először a következő rendet hozta be: senkinek sem szabad a király elé járulni; mindent követek által kell elintézni; senki sem láthatja a királyt... Önmagának azért vett oly nagy méltóságot, hogy kortársai, akikkel együtt nevelkedett volt, s akik sem származásban, sem vitézségben nem álltak hátrább, ne haragudjanak, se ellene ne forduljanak, s hogy láthatatlanságában más lénynek képzeljék.”

íme: az istenkirályok, istencsászárok logikája. És hogy ez nemcsak Perzsiában, Rómában, hanem az általuk nem is ismert Kínában és a sem őket, sem Kínát nem ismerő Dél-Amerikában, az inkáknál is így alakult, nyilvánvalóan olyan realitás, amely a társas emberfaj természetéből következik. Éspedig éppen a nagyállamokká alakulás korszakában.

S az egészben az külön érdekesség, hogy ez az államalkotó méd Deiokes, Hérodotosz szerint egyszerű falusi ember volt, eredetileg, akit okosságánál és bölcs igazságosságánál fogva községi bírónak választottak. Innen jutott tovább, egészen a méd törzsek állammá való szervezéséig és a királyság megalapításáig.

Én azt hiszem, Hérodotosz a világnak, illetve a gondolkodni kényszerülő emberi nemnek az egyik legnagyobb írója lett volna, ha a dolgokat már írómódon és költőien interpretálja és nem marad meg csupán az érdekességre törekedő elbeszélésnél, a krónikánál. Jó szeme és jó füle van a többi ember számára is fontos dolgok meglátásához és meghallásához. Amit elmond, annak rendszerint szociológiai érvénye van, még ha a történelmi hitele, mint esetnek bizonytalan is.

* * *

Megint egy csalódás. A Nagyvilágban végre megjelent Albert Camus legjobbnak mondott írása, a Caligula is. Ezt legalább el lehetett olvasni. Egy lélegzetre. De az csak az írónak szól, nem az ügynek. Mert az nem igaz. Egzisztencialista tandráma a világtörténet egyik őrültjéről. Csakhogy ez így nem az igazi Caligula, hanem csak az író bábfigurája, aki az író programszerűen keserves gondolatait mondja el az életről, a világról, az emberi sorsról. Hogy ki volt, mi volt Caligula, nem tudjuk, de biztosan nem ez volt. Ez a Caligula itt túl- okos. Egzisztencialista módra túlokos.

Óh Shakespeare! A te őrültjeid valódi emberek! Nem a te szócsöveid, hanem önmaguk mániákusai. Saját log;kájuk van, nem te erőszakolhatod beléjük. III. Richárd logikus és ember, ez a Caligula „homunculus”.

* * *

Ha az ember a rádiót hallgatja, vagy a televíziót nézi, s hozzá az újságot, képeslapokat olvassa, lehetetlen arra nem gondolnia, hogy ez a h:'vatalból és államilag táplált szórakoztató ipar — különösen a zenei — végső soron „depoli28