Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)

—• Persze. Hát mit gondolsz, hol?

Kiru most már olyan fölényesen válaszolt, mintha neki éppenséggel semmit nem jelentene egy ilyen fölmászás. Ajna hitetlenkedve ingatta fejét.

— Hazudsz.

— Dehogy hazudok, ugyan! — vágott vissza a fiú, s maga is elcsodálkozott rajta: hogyan merészel így szembeszegülni Ajnával. — De ha nem hiszed —- folytatta —•, nem is fontos!... Csak hogy én épp temiattad másztam föl.

S ekkor a hideg-szép Ajna elmosolyodott. Most először nézett úgy a fiúra, mint aki vele egyenlő. Mégsem helyes lenézni olyan valakit, aki abba a szédületes magasságba fölkapaszkodott, ahová az ismerős fiúk közül soha még senki nem merészkedett.

Kiru érezte, hogy valami meg-megcsendülő, forró lüktetés feszíti a mellét. Odalépett egészen közel Ajnához, s azt mondta neki:

— Ha akarod, fölmászom mindegyikhöz. Aztán majd elmesélem, melyik milyen közelről. Jó?

— Nem, ne másszál többet! — tiltakozott Ajna ijedten. — Még leesel...

A szalmaszőke, kis pisze lány sokáig nézte, nézte Kirut fürkészőn. A régesrégi iskolapajtás valahogy hirtelen megnőtt a szemében. Lám, mintha valaki egyszeribe kicserélte volna: ez itt nem a régi Kiru! Az új Kiru valahonnan messziről, nagyon messziről érkezett.

Egymás mellett mentek. Ruganyosán dagadó szél fújt a tengerről, s neká nekifeszült a hátuknak, mintha siettetné őket. Fönt a háztetők gerincén pedig tovább viselték nehéz szolgálatukat a bádogszívű „széljelentők”: repültek szembe a széllel a kakasok, úsztak a halak. Csak a pléh-huszár vágtázott a város felett magányosan.

Fordította : Csalié Jenő

13