Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - Jurij Jakovlev: Pléh-huszár a város felett (ford.: Csalló Jenő)
lenne. Persze sehonnan nem érkezett, és már ötödik esztendeje egy osztályba jár Kiruval. harmadiktól fogva. Talán kicserélte valaki a „régi” Ajnát? Akárhogy is, az „új” Ajna úgy, ahogy van, rettenetesen érdekli) Kirut. Tudja már a kislányról, hogy sovány és karcsú, mint a nádszál. Meg hogy a haja nem aranyszínű, sőt nem is egyszerűen sárga, hanem szalmaszőke. És noha mélyen ül a szeme, annyira mélyről csillog elő, hogy egyszerű rápillantással nem is lehet megállapítani a színét, Kiru tudja: Ajna szeme tengerzöld. Ősszel sötétcsíkos szürke kabátot visel és hozzá piros sapkát. Most ott megy Ajna a többivel, nem messze Kirutól, és figyeli a szélkakasokról folyó vitát. A pisze kis orrocskája, mint sajátos irányjelző, hol erre, hol amarra fordul a vitázók között. Kivárja a kislány, mig a fiúk sorra kifejtik a mondók jukat, s csak akkor szólal meg: — Én pedig olyan házat tudok, amelyiken a forgó se nem kakas, se nem hal, de nem is nyíl — kezdi Ajna, és a szeme sarkából lesi a hatást a fiúk arcán. — Szóval nem olyan, mint a többi, hanem valami egészen furcsa élőlényre hasonlít. De olyan magasan van, sehogy nem látni), mi lehet. — Hol az a ház? — Megmutassam? — Mutasd! — Menjünk! S ezzel az egész kompánia befordul Ajna után az egyik mellékutcába. Kiru is befordul. Egyébként is úgy jár Ajna után, mint az árnyék. Pedig a lány, ahogy az árnyékára nem néz, Kirut sem méltatja tekintetre, S mindez attól van, hogy Kirut nem cserélték ki: Ajna szemében ugyanaz maradt, aki öt évvel ezelőtt volt. Amikor indul Ajna hazafelé, Kiru rendszerint ott megy mögötte. Mindössze talán tíz lépés választja el őket, de ez a tíz lépés kitesz legalább tíz kilométert. Kirunak ugyan semmiség lenne a tíz kilométer, ám ezen a tíz lépésen mégsem bír átvergődni. Megy, megy az utcán, senkit észre nem vesz: csupán a sötétcsikos szürke kabátot látja meg a kis piros sapkát, Ajna tudja jól, hogy Kiru a nyomában jár. És dühös érte. Micsoda ostoba alak! Még ha itt, mellette jönne, elbeszélgetnének, fecsegnének valamiről. Így azonban olyan furcsán fest a dolog, mintha a fiú folyton leselkednék utána. Aj na hirtelen megáll és gyorsan megfordul. Ilyenkor Kiru, m;nt akit tetten értek, riadtan torpan meg, és földre süti a szemét, A cipője orrát nézi. És mire újból fölveti a tekintet, Ajna messze jár. Néha kapja magát a lány, s elszalad, Kiru pedig ott marad egyedül. Most ott vannak körül a fiúk, így Kiru sokkal magabiztosabb: nem ötlik annyira szembe Ajna előtti félszegsége. Igaz, közben folyton azt kell látnia, hogy Ajna a többi fiúhoz valahogy egészen más, kedvesebb, mint őhozzá. Pedig egyes-egyedül ő, Kiru az, aki mindent, de mindent megtenne Ajnáért. — Messze van még? — tudakolta Ajnától az egyik fiú. — Mi az, már elfáradtál? — vágott vissza kérdéssel a lány. — Ott a sarkon befordulunk, és mindjárt ott van. Kiru soha meg nem merte volna kérdezni Ajnát: „Messzi-e még?” Elmenne ő utána a világ végére is. Hát csak irigyli a barátait, akik a karjánál fogva huz- gálhatják Ajnát, vitatkoznak vele és kérdezgetik. Mikor a kis csoport odaérkezett a ház elé, amelyen a rejtélyes bádogforgó díszelgett, eleredt a hó. Nem fagyott, szép, fehér hó volt, hanem szürkés színű, tapadós havaseső. A fiúk feltűrték a gallérjukat. Ajna még jobban fejébe húzta 8
