Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - SZEMLE - Érsekujváry Lajos: Gyóni Géza: Csak egy éjszakára

lenne annyira világos, ha hiányoznék a bevezető: az irodalomtörténész és esztéta Z. Szalai Sándor kiváló kritikai vizsgálattal megírt útmutatása.

A szerkesztésben is ez a cél az irányadó, ezért, bár éppen a fejlődés bemutatása érdekében, a kronológia érintetlenül megmarad, a ciklusok szakítása belevág a kronológia merev vonalába, hogy kiemelje a nagy állomásokat Gyóni költészetének fejlődésében. A ciklusok címei: Álomkirály (1902—1908); Fakó napok vallatószékén (1908—1914); Levél a Gránicról (1914—1915); Utolsó tánc (1915 —1917) rendkívül kifejezők és érdeklődést keltők, egyúttal: állomásnevek, szakasz-összefoglalók. A ciklusok címei jól kiválasztott versek kezdő sorai: jellemzők, tömörek, s eleve mutatják a fejlődés irányát. Első állomás: Álomkirály. „Amért nem halljátok soha — Békétlen, bús panaszkodásom, — Azt hiszitek, hogy ostoba — Elégedettség hallgat számon?” ... (57. o.) — Fakó napok vallatószékén: „Fakó napok vén szatir-arca — Rám vigyorog: Hát mégis itt vagy... Toronytetők holdkórosa — Kis sikátorban vár a napra, — Vagy nem is vár, és vége már, — Hogy lesz valaha virradat ja?... ” (101. o.) — És a cím hangulatát tökéletesen intonálja a ciklus első verse: „Bog- lyakemencés, gerendás szoba, — Fakó Luther-kép, pár arasznyi ablak, — Keményhitű papoknak otthona, — Nekem komor, já-téktalan tanyám,”... (67. o.) — Levél a Gránicról: a Csak egy éjszakára születése. Sehol nem mutatkozik olyan élesen a fejlődés menete, mint ebben a ciklusban, pontosan követhető, mint lesz az ábrándos katonából lázadó ember. Előbb még biztatja kedvesét: „... Sose gondoljon — Csúnya halálra — Vidáman él itt — Hű katonája. — Nap süti napszám, — S ha hűs az éjjel, — Betakaród- zik — Csillagos éggel: — Éhét elveri — Jó bádog-csajka; — Tükörnek is jó, — Ha kedve tartja.” (107. o.) De már a következő vers Őrségen: „... A drága nő most merre van — És merre-merre minden szépség?” (109. o.) ... s aztán már Vasárnap a sáncon:... A kis fiam most ébred fel talán... — Századszor kérdi: hol van az apám? ... Minőién jólélek dicséri az Urat.” (109. o.) — A Gránicon már ez a „Magyar katonák dala”: „Lángoló vörösben — Lengyel hegyek orma — Látlak-e még egyszer — Szülőfalum

tornya? — Kinyílik-e még rám — Egy kis ablak szárnya? — Meglátom-e magam — Egy szelíd szempárba’?” (110. o.)

— Már nem „Vidáman él itt — Hű katonája.”, hanem így szól az „Üzenet a kedvesnek”: „Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves, — Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz. — ... De itt, jaj, itt oly szomorú lesz, édes, — Dérlepte tarlón elhagyva feküdni. — Vén varjú kopog szikkadt koponyámon” (112. o.) .. És „Csodák” is vannak itt: „Mindennap új csodára ébredek: — Hogy élek még, ó, hihetetlen épség... Látom: a réten a vakond-lyukat — Halálos ágyúk vasköly- kei túrják. — Fönt egy gépmadár csillagot rugat, — S harsogni hallok győzedel- mi hurrát.” (113. o.)... Aztán már csak egy tart vissza, „Visszavisz a szomorúságod”: „Magammal én már elvégeztem — Minden dolgát az elmúlásnak. ... Csak ne tudnálak szomorúnak — Jöhetne már az örök semmi.” (113. o) ... De még egyszer dacosan odakiáltja: Csak egy éjszakára! A szerkesztés érdeme, hogy ilyen világosan alakul ki újból a Csak egy éjszakára születése, mint lélekterhes- ség eredménye. Aztán a dacból vissza bús merengésbe, a végső leszámolásba, de itt már a merengésbe mindig belecsendül mint rikoltó kürt a háború ítélete: az Alexis levele Andreához is minden szakasz végén sújt:... „Vörösen bújik a hold képe; — Vörösen, mint az urak arca, — Kik most gyűlnek tivornyás harcra. ... Mi a hóban sírvermet ásunk, — S bent dorbézol a kancsukásunk.. Bent foly a bor és szól a banda, — De reggel, reggel, Alexandra, — Elő a fegyvert és az ásót — S dolgoznak majd a kancsukások ...” Nincs már mentség:...” Amerre zúg a Dnyeszter habja, — Merüljetek egy léken abba... Öleld át jól a kisfiúnkat.

— öleld át jól... S ne feledj engem: — Hát ő is, ő is így szenvedjen, — Mint elátkozott szolga-apja? ...” (116. o.) És a levelek a Kálváriáról már az egyéni életének keserűségében fuldokló költő ha- lálhörgése. És jön az „Utolsó tánc” — a forradalom, — de valójában, előtte sok „tánc”, hadifogoly-álmok, remények, képek. helyiek és hazulról hallottak szörnyű, kusza tánca, néha felrepít, máskor szívet facsar, s a megoldás, a vég: „Most roppannak a roppant eresztékek; — Most bomlanak a bárgyú babonák. . .. Zengjen a völgy és minden bús halom: — Forraló7