Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - SZEMLE - Rónay László: Dunántúl költői antológia
a vívni-tudás dacát, korral és nyavalyákkal az elmúlás rendje ellen, hogy megint a régi legyek, erős és bizakodó, s égbedobáló kalapomban a pacsirták éneke zengjen! A költői téma és a feladatvállalás optimizmusa nemcsak a múlt költői eszközeinek asszimilálásából teljesedik ki. Legtöbbjük előre is tekint és a közösség erejében bizakodva indul az új távlatok meghódítására. Az ország gondját akarják ők is „vállaikra venni”, hogy az ifjúi hév nyomán tisztuljon tovább a közélet és foglaljon el még szélesebb frontot a közéleti demokratizmus. A néhol szinte parttalan bizakodás elsősorban a fiatalabb évjárathoz tartozó költők verseit jellemzi, s noha lényegéből, belső tartalmából eredőn szimpatikus költői magatartás, mégis fel-feltűnik némelyik versben az ihlet fegyelmezetlensége: a mondanivaló összezilálja a formát, indokolatlan bőbeszédűségre csábít, sőt néhol mintha a sematizmus veszélye is felbukkanna. S ahogy rokonszenves a költői témák megújítására való törekvés, ahogy hiteles Cs. Nagy István Egyházashetyei riportjának záró képe, amint az orvos estig magyarázza az ól korlátjánál a „mezei szorgalom akadályait”, míg robognak a falkák „s közben hüledezve hallgatja Berzsenyi”, sajnos ugyanúgy hüledezne a nagy költőelőd némelyik vers formátlansága és a sokszor kényelemből vállalt szabadvers miatt is. S ahogy rokonszenves az említett költő Ingerült litániajának közéleti megtisztulást sürgető költői indulata, éppen annyira fájdalmas, hogy a tudatosan vállalt közéletiség és aktualizálás néhány költőt a próza felé csábít, holott itt, ebben a kötetben is számtalan szép példája akad a mindennapok lírizálásának. Mi biztosítja a jövő teljességét? — vetődik fel újra és újra a kérdés a kötet költőiben. S a sokat és sokféle módon megénekelt válasz, a munkában való hit és bizalom csendül vissza válaszaikban. Bárdosi Németh János írja: ... népemnek legyen embersége, emberségemnek népe, emelje magasra a munka, a százszor szent verejték ... (Unokaöcsém házára) És egy másfajta, a jövőből táplálkozó bizalom is, amely a jelen hatalmas változásaiból már következtet a jövőre vonatkozólag is. „Elszáll az idő, a múlt képe zizeg már csupán”, a majorból hazatérő költő emlékezetében már a jelen munkál, s egy teljesen új szokatlan, egyszerűségében nagyszerű költői téma és látomás: a falu kultúrálódása: lengnek a könyvtartó kezek, élőké és halottaké. Ballagnak haza szívemben, feledve ütést, tizedet, mosolygón és tűnődőén, mint harc után a győztesek. (Káldi János: Egy majori könyvkölcsönzésre) látszólag egyedi kép, amely végeredményben nem jogosíthat fel távolabbi, nagyobb következtetésekre. De éppen ezek a versek határozzák meg a kötet alaphangulatát. Éppen ezek hozzák szinte kézzelfogható közelségbe a megvalósuló testvéri közösségből kivirágzó, idillikus, békés korszakot, amelyért Bódás János könyörög oly szép szavakkal: 152
