Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - SZEMLE - Vasvári István: Fodor József: Énekek napközben
dezettség vallása, hanem az összetartozásé, nem a kataklizmikus elmúlásába sodródóiké, hanem minden aljassal, kisszerűvel, számyalásokat-pányvázó (őt idézem) Kény-nyel szembeni ellenállás, szembeszegülése. Nagy-lélegzetű, tiszta-pátoszú költészet Fodor Józsefé. E világnézeti, eszmei szilárdság, mely a költői fegyelem kohéziójával tartja ösz- sze a feszülő, a dinamikus verssorokat — nagy költői erőt mutat és nem kisebb emberséget, önmagáról és a koráról vall; szinte minden versén végig- rezdül a csaknem hetven esztendő sokat látott és bölcsen látott világának, a maga személyes sorsának, alkotói küzdelmeinek színtere: annyi emlékének hordozója. Internacionalista szemléletű költő Fodor József, de ugyanakkor a szó nemes értelmében magyar, — ezzel megbonthatatlanul osztozik Berzsenyi és Vörösmarty, Ady és József Attila széleshorizontú patriotizmusával. Erdély fenyő-illatú csendjéből indul élete, ahogy advokáci őszemen vallja: Hondán ott, a Tisza-erdő alján, Mely átlátszik most, hogy nincs lomb, csalit... Ez a szép, tisztalevegőjű ősz, nagy távlatókat mutató lombtalansága, melynek horizontja a világ. Meddig lásson az ember, ha magyar? Az Énekek napközben utolsó versszakainak egyikében ösz- szegezi: Ez a hazánk, a Föld; ez itt, „hol élned És hálnod kell” s nem törzsi holt keret, Hiszen egy ujjnyi már csak általémed, Egy perc, hogy átszállsz az egész felett; Lassan csak állomás a többi térig S te itt pislantsz pók, rossz hálók mögött, Míg túlnőtt álmaid fönn szállva mérik A ponttá hullt földet s kimúlt időt. Ám sok minden hozzátartozik ehhez az ember-nemzetköziséghez. A kötet másik nagy lírai versének, az útinaplószerű Hellas-nak, felhőkbe és tenger-kőkbe tűnő világa: ahogy nézi a költő az Akro- polist, Marathont, s ahol Xerxes látta: a salamisi-öblöt. A tünékeny, a meg- foghatatlanul-szép és sajgó isten-képekre teremtett hajdani embervilág lebeg itt páratlan-szépségű szonettekben. Tehát egyik legszorosabb, legfegyelmezet- tebb versformában az ember mítoszai és múlhatatlan tettei! És véletlen-e, hogy másutt Solon szellemét' idézi, mint más versében Krisztust, majd Lenint. A szépség, a szabadság-teljessége felé kell indulni — vallja —, de nem kicsinyes és céltalan marakodásokban eltékozolt erőkkel, hanem maradandó, összefogó embertörvényeivel az időnek. A többi szomorúság, fájdalom és Káin-vétke az embernek. Don Quijote küzdelme lenne ez? Nem. Sokkal inkább az okos biztonságot érzi az ember Fodor József lírájából, mely ugyanakkor a gondolat határtalanságával párosul. Őrjöng az ember s bimbóznak a fák — írja —, de milyen gondolatot társít ehhez máshol: Ettől s mástól ne legyen bús a lelked, S ha jó egészséged, ne, semmitől, örülj, hogy újra zöld tavasz ölelget, Minden rossz edz csak (hogyha meg nem öl); Ne légy függvénye semminek! A rendet Mentsd meg magadban mindenekelőtt... A rend mentéséhez — jól tudja a költő — egyetlen járható út a nem-szűnő tevékenységé. Felejthetetlen sorai vannak a költői-alkotás máshoz nem-hasonlít- ható hevületéről. Kevés olyan — víziójában, plaszticitásában, kifejező-erejében — verse van irodalmunknak a munkáról, mint ahogy Fodor József szól Gábris bácsiról, s talán már rég porladó, ilondai kovácsról, és a Héphaistosénál is fénylőbb tettei színhelyéről: Tombolt a kis műhely; hát hogy a mester Begyúrt fogóját kihúzta a szén Vérző beléből, s még cseppentve tűzzel Nyúlt el a gömb az üllő tetején! Sújkölt a kalapács, vad háborúban A vassal, s mint csillagok az egen, Röppent a sok csillám mind iszonyúbban S őrjöngött e kis Minden részegen. Ma, amikor még mindig kevés szó esik 148
