Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Ordas Iván: Urbán Ernő

rikája még akkor is a traktoroslány első igényes megszólaltatása volt, ha ma már ritkák is a traktoroslányok, és szerencsésen leszoktunk a túlhajtott, reklám-százalékokról. A Kemény dióban tizenhárom valósághű életkép bizonyítja, hogy csakugyan mennyire kemény dió volt a paraszti életforma átalakításának első időszaka, hőskora.

Urbán „tanult mesterségének” a szívéhez legközelebb álló drámaírást nevezi, amihez azonban a filmnovellák sorát is hozzá kell számítani. Utóbbiak egyikéért (Tűzkeresztség) kapta a Kossuth-díjat. Egy-két kivétellel — ha a nagy szocialista építkezések (DCM), vagy a Szamba-hercegnők (utóbbi egyébként gyengén sikerült) világába látogat — műveinek színtere a falu. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni arra, hogy a hazai olvasóközönség többségét adó városiak szemében a mai falu helyzete még mindig valami furcsa fátyollal borított, nem azonos a valósággal. Részben Mikszáth — cseppet sem mindig kedélyes, de előszeretettel csak kedélyesnek elfogadott — anekdotáiból táplálkozik, részben Móricz naturalizmusából, de talán még Göre Gábor-os árnyalatai is vannak. Ha majd egy nemzedékkel későbbi kul- túrhistorikus a falusi élet napjainkban végbement tényleges változásaival foglalkozik, és arra kíváncsi, mi történt az emberfejekben és lelkekben, hálás köszönettel gondolhat Urlbánra és vitathatatlan haszonnal forgathatja munkáit. Ezek közül is elbeszéléseire és riportjaira — például a kritika által érthetetlen módon egyáltalán nem kellően méltányolt Földközelbenre — gondolok legelőször. Egyáltalán nem véletlen, hogy Urbán írásai, de filmjei :s, falun általában nagyobb sikert aratták, mint városon. A már tréfás szólásmondásban is helyet kapott „ingadozó középparasztok” egyik eddigi legsikeresebb ábrázolása például az 1960-ban és 1961-ben egymásután két kiadást megért Aranyfüst.

Az irodalmi igény változik. A mai kor hajszolt életritmusú embere jó ha hellyel-kőzzel tud csak időt szakítani magának a Háború és béke, az Eltűnt idő nyomában, vagy akár a Thibault-család méretű regényék elolvasására. Közelebb áll hozzá a kisebb terjedelem, a könnyedebb stílus, éppen ezért beláthatatlan a jövője a riportregényeknek és az irodalmi riportoknak. Mindkettő könnyen zavarba hozza a kritikusokat, akik ha valamivel nem tudnak mit kezdeni, előszeretettel kerülik meg a kérdést hallgatással. Mindezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert Urbán — amellett, hogy regény-, elbeszélés- és színműíró — legjobb mai riportereink egyike. Újságírói alapszabályként sosem előre formált véleménnyel közelíti meg a dolgokat, hanem a tények érveit keresi. A valóság aztán sokszor cifrább helyzeteket teremt, mint amilyeneket íróasztalnál ki lehetne agyalni. Urbán egyik nagy írói erénye, hogy minden tapasztalatát — mivel sok írásának elsőszemélyben szóló szereplője is, mondhatjuk talán, hogy „kalandját” — akadálytalanul el tudja hitetni az olvasóval. A skála roppant széles. Egyszerre tudja ábrázolni a Dunai Cementműveknél összeverődött lumpenproletárokat és egy új nagyüzem születő társadalmát, vagy valóságos detektívmunkával viszi el az olvasót bűnesetek határát súroló események nyomába.

A szüntelen országjárásnak, élmény- és tapasztalatgyűjtésnek van azonban egy hátulütője is. Az író mindig újra és egyre újabbra lel, folyvást fényképezi a mindennapokat, és szüntelen szükségét érzi, hogy a látottakra, tapasztaltakra azonnal felhívja a közfigyelmet. Ez rokonszenves vonás, hiszen az állandó segíteniakarás szüli. Ugyanakkor azonban nem marad idő a szű134