Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Ordas Iván: Urbán Ernő

rikája még akkor is a traktoroslány első igényes megszólaltatása volt, ha ma már ritkák is a traktoroslányok, és szerencsésen leszoktunk a túlhajtott, rek­lám-százalékokról. A Kemény dióban tizenhárom valósághű életkép bizo­nyítja, hogy csakugyan mennyire kemény dió volt a paraszti életforma átala­kításának első időszaka, hőskora. Urbán „tanult mesterségének” a szívéhez legközelebb álló drámaírást nevezi, amihez azonban a filmnovellák sorát is hozzá kell számítani. Utób­biak egyikéért (Tűzkeresztség) kapta a Kossuth-díjat. Egy-két kivétellel — ha a nagy szocialista építkezések (DCM), vagy a Szamba-hercegnők (utóbbi egyébként gyengén sikerült) világába látogat — műveinek színtere a falu. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni arra, hogy a hazai olvasóközönség többségét adó városiak szemében a mai falu helyzete még mindig valami fur­csa fátyollal borított, nem azonos a valósággal. Részben Mikszáth — csep­pet sem mindig kedélyes, de előszeretettel csak kedélyesnek elfogadott — anekdotáiból táplálkozik, részben Móricz naturalizmusából, de talán még Göre Gábor-os árnyalatai is vannak. Ha majd egy nemzedékkel későbbi kul- túrhistorikus a falusi élet napjainkban végbement tényleges változásaival foglalkozik, és arra kíváncsi, mi történt az emberfejekben és lelkekben, hálás köszönettel gondolhat Urlbánra és vitathatatlan haszonnal forgathatja mun­káit. Ezek közül is elbeszéléseire és riportjaira — például a kritika által érthetetlen módon egyáltalán nem kellően méltányolt Földközelbenre — gondolok legelőször. Egyáltalán nem véletlen, hogy Urbán írásai, de filmjei :s, falun általában nagyobb sikert aratták, mint városon. A már tréfás szólásmondásban is helyet kapott „ingadozó középparasztok” egyik eddigi legsikeresebb ábrázolása például az 1960-ban és 1961-ben egymásután két kiadást megért Aranyfüst. Az irodalmi igény változik. A mai kor hajszolt életritmusú embere jó ha hellyel-kőzzel tud csak időt szakítani magának a Háború és béke, az Eltűnt idő nyomában, vagy akár a Thibault-család méretű regényék elolva­sására. Közelebb áll hozzá a kisebb terjedelem, a könnyedebb stílus, éppen ezért beláthatatlan a jövője a riportregényeknek és az irodalmi riportoknak. Mindkettő könnyen zavarba hozza a kritikusokat, akik ha valamivel nem tudnak mit kezdeni, előszeretettel kerülik meg a kérdést hallgatással. Mind­ezt azért tartom szükségesnek hangsúlyozni, mert Urbán — amellett, hogy regény-, elbeszélés- és színműíró — legjobb mai riportereink egyike. Újság­írói alapszabályként sosem előre formált véleménnyel közelíti meg a dol­gokat, hanem a tények érveit keresi. A valóság aztán sokszor cifrább helyze­teket teremt, mint amilyeneket íróasztalnál ki lehetne agyalni. Urbán egyik nagy írói erénye, hogy minden tapasztalatát — mivel sok írásának elsősze­mélyben szóló szereplője is, mondhatjuk talán, hogy „kalandját” — akadály­talanul el tudja hitetni az olvasóval. A skála roppant széles. Egyszerre tudja ábrázolni a Dunai Cementműveknél összeverődött lumpenproletárokat és egy új nagyüzem születő társadalmát, vagy valóságos detektívmunkával viszi el az olvasót bűnesetek határát súroló események nyomába. A szüntelen országjárásnak, élmény- és tapasztalatgyűjtésnek van azon­ban egy hátulütője is. Az író mindig újra és egyre újabbra lel, folyvást fényképezi a mindennapokat, és szüntelen szükségét érzi, hogy a látottakra, tapasztaltakra azonnal felhívja a közfigyelmet. Ez rokonszenves vonás, hiszen az állandó segíteniakarás szüli. Ugyanakkor azonban nem marad idő a szű­134

Next

/
Thumbnails
Contents