Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: Holt tőkék nyomán

Felpéc „aranykora” 1907 táján ért véget. A filoxéra oly hatalmas pusztítást végzett itt, hogy a virágzó szőlőiből alig maradt néhány tőke hírmondónak.

Itt-ott pótolták a kipusztult tőkéket, mások keserves munkával szántóföldi művelésre fogták a talajt, de a szőlőhegy legnagyobb részét bozót lepte el, s ma is vaddisznók, szarvasok kedvelt helye. Eddig tart a nevezetes felpéci bor krónikája. Mert a huszas években telepített, s azóta tekintélyesen elburjánzott di- rekttermők nedvéről •— a hegy legendás hírű levővel egy lapon — vétek volna írni.

Azaz mégis folytathatom. Ugyanis a termelőszövetkezet 1960-ban húsz hold szőlőt telepített a törésvári hegyoldalon, ott, ahol valaha a legjobb minőségű rizling termett, „a bécsi kereskedők kedvence”. A kezdeti „nekibuzdulás” azonban hamarosan alább szállt, az új ültetvényt nem — vagy csak immel-ámmal — művelték, és 1962-ig olyan siralmas állapotban volt, hogy sorai közül az élelmes kocsis pörjét sarábolhatott a lovainak. Ekkor új vezetőség jött, és törődni kezdtek a szőlővel. Az elnök (nem született falubéli) tanulmányozta a község múltját, gazdasági hagyományait, és a húszholdas törésvári új ültetvényért csakhamar megkezdték a „mentőakciót”. A fáradság gyümölcsözött.

Valami újat akartak, — legalábbis a közös gazdaság történetében — Fel pácén. Az újhoz a régi példa segített... Megjegyzendő (mielőtt az új telepítés ürügyén tovább szőném a szőlőkrónikát), hogy ez a gazdaság még most is úgynevezett gyenge szövetkezet. Tavaly például 16 forintot fizettek egységenként. Az okok különfélék.

Először: a szántó jelentős része (800 hold) a már említett lapban van; ezeket a földeket csak pár évtizede művelik. A termőtalaj itt mindössze 30 centi vastag, alatta: fövény, homok. (Lapi terméseiket a talajvíz gyakran megsemmisíti.) A felpéci határban még vagy 200 hold a futóhomok, s természetesen a közös gazdaságé az öreghegy „dzsungelje” is, ahol csak itt-ott látható valami kevés gyümölcsös, szőlős háztáji parcella.

Másodszor: a tsz-tagok átlag életkora 63 év, de a fiatalok és a javakorbéli férfiak elvándorlása a szövetkezet megalakulásánál jóval korábban, a század első éveiben kezdődött. 1900-ban még 2000 fő volt, ma már csak ennek fele (valamivel még ennél is kevesebb) a lakosok száma.

Mocsár Gábor „Családi ügy” című cikkében (Élet és Irodalom, 1966. szeptember 3.) írja, hogy a parasztcsaládok évtizedek múltán is számon tartják az „amerikás” testvért, nagybácsit, rokont. Felpéc olyan község, ahol csaknem minden családnak van kit számon tartama külföldön. Mint a község vezetői mondták: „Nincs olyan ország széles-e világon, ahol ne élne legalább egy felpéci...”

Innét a filoxéra űzte „határon túlra”, főként az „újvilágba” az embereket. Aztán a huszas években Budapesten próbált szerencsét sok falubéli, 45 után pedig Győrött az iparban kerestek s leltek munkahelyet az elvágyók.

Megjegyzendő, hogy a gyér szövetkezeti jövedelem ellenére nincs szegénység Felpécen. Ezt a másfél millió forint is bizonyítja a takarékban, s a nagy odaadással gondozott állatállomány a háztáji portákon. Mert ha a közösben nem is, de a háztájiban „ápolták” a falu állattenyésztő hagyományát.

Szóval, 1962-ben az új tsz-vezetők — a község gazdasági hagyományait ta- nulmányozva — megállapíthatták: se korszerű szőlőművelés, se fejlett állattenyésztés (legalábbis a közös gazdaságban), helyettük: már-már „hagyományos” kudarc a lapi határrészen, a szántóföldi növénytermesztésben. Azóta javítottak az állattenyésztésben és új, reményt keltő fejezettel akarják bővíteni a szőlőkrónikát is.

128