Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szapudi András: Holt tőkék nyomán
hoz. A XVIII—XIX. századi házakat korszerűvé lehet formálni — akár teljesen modern toldalékokkal is, a századok találkozása sajátos tihanyi hangulattá ötvöződhetne. Mert Tihany a Balatont koronázó dombok falvainak egyik gyöngyszeme. Tihany magában rejti az újjáépíthető, helyreállítható, a XVIII. századtól napjainkig élő egészként kinőtt falut. Ez a modern házakkal bővített élő műemléki rezervátum ma még megvalósulhat. Még a szecesszió harsánysá- gán is lehetne tompítani. Tihany sorsa, tájképi megjelenése nem lehet számunkra közömbös. Tihany ugyanis nem egy falu — mert ezt a falut a világ látja — Tihany a magyar falu. Tihany—Ungarn—Hongrie—Vengri — Tihany-Magyarország. Ország a kirakatban. Kovács József Felpéc öregjei még emlékeznek a híres borra. A hegyoldal is „tetemre” hív egy-egy roskatag présházmaradvánnyal, magányos diófával, korhadt szőlőkaróval a vadak bozótos paradicsomában. Míg járom az esőmosta hegyi ösvényt — ahol talajjavítóval megrakott puttonyosok verítékeztek hajdan — másfél százados emlékeken tűnődöm... Vendégmarasztaló itóka termett itt már a múlt század elején is. A krónika bizonyos Napóleon-tiszteket idéz, akik francia borokhoz szokott torkukat szívesen locsolgatták felpéci nedűvel, jó ideig mulatozgatván a papiakban s a környék pincéiben. Valamelyik bocskoros nemes szőlőtsgazdában fel is buzdult a „szittya vér”, s kortyolgatás közben oly alaposan főbe találta kólintani egyik hívatlan vendégét, hogy az menten szörnyethalt. Pince tövében temették el nagy sietséggel, de szerencsére — hála a felpéci rizlingnek — a franciák nem keresték társukat, pityókásan ellovagoltak az insurgensek nyomába. (A huszas években Ihász Dénes gazda meglelte a „lebunkózott” francia tiszt aranycsatját, s egy tinót vásárolt az árából.) A felpéci hegyek az 1848-as szabadságharc után mutatták meg igazán „mire képesek”. Abban az időben telepítették itt a legtöbb szőlőt, s a hagyomány szerint: „igen jó esők hullottak akkortájt...” A hegy táplálta a felpéci népet (a hajdani „kutyabőrösöket”), akik a lapi földeket nem művelték, mert nem látták értelmét. A füves lapon rideg szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoztak, hiszen a gyümölcs, a bor cseréjével elég gabonához jutott a falu. Különösen a bor jövedelmezett. A századforduló éveiben a bécsi kereskedők helybe jöttek a termésért, és búsás pénzért vásárolták meg a gazdáktól. Féktelen tivornyákról, eladósodott „kutyabőrösökről” is szól a krónika (még borba-fulladás is előfordult), s nem egy 8—10 holdas szőlőbirtok „dobra került”, kisebb parcellákra szakadt a kevésbé tehetős felpéciek örömére. (Ezáltal ugyanis mindenki hozzájuthatott egy kevés szőlőhöz.) Felpéc aranya 127 Holt tökék nyomán
