Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Sarkady Sándor: Két fiatal soproni képzőművészről
Sz. Egyed Emma és Giczy János nevét az első — közösen rendezett — önálló kiállítás aktusa kapcsolta össze a művészetszerető soproni közönség tudatában. Az „önálló közös” fanyar paradoxona ezúttal — az induló művészek kiállítási lehetőségének korlátozottságán túl — egy örömteljes tényt is jelez; a látogató azzal a gondolattal jöhetett el a kiállításról, hogy ez a két fiatal alkotó éppen az eltérőben közös: az egyéniség önállóságában. Ezzel nem a szobrász és festő eleve eltérő kifejezési eszközeire és megnyilatkozási lehetőségeire akarunk utalni (ettől még lehetnének rokoniak), hanem eltérő érdeklődésükre, más jellegű tematikájukra, másmilyen látásmódjukra, érzelem- és gondolatviláguk különbözőségére; mindarra, ami végső fokon egyéniségük jellegzetességét megadja. A két különböző arcélű művészt, a közös kiállítás eltérő stílusjegyeket hordozó darabjait csak a nem sematikus értelemben vett tartalom rokonsága kapcsolja össze: a mondandóban megnyilatkozó korszerűség, az állásfoglalásban felfénylő humánum és a kifejezésnek rangot adó igényesség. Egyed, Emma_ alapvetően lírai művészalkat. Ennek a „három dimenziós lírá”-nak a levegőjében élnek és lélegeznek a kiállításon bemutatott alkotásai. A lírikus (úgy látszik a képzőművészetben is) gazdag és sokoldalú mondanivaló hordozója; a merengő-leírótól, a gondolkodó-mélyen át a zaklatott-fe- szültig bármit ki tud fejezni anélkül, hogy alapvető és jellegzetes lírai látásmódját feladná. Egyed Emma — éppen lírikus beállítottságánál fogva — a portré és a kisplasztika formavilágában találta meg mondandója legadekvátabb kifejezési eszközeit. Erről tanúskodnak tárlata nagyobbik hányadát kitevő plakettjei is, amelyek a szigorú törvényekre épülő, s a mégis legbensőbb gondolatokat és érzelmeket hordozó szonettek zárt világát idézik. Ebben a lényegénél fogva tömörítő műfajban nem lehet tévedni; itt hajszálpontos kiszámítottsággal és nagy művészi önfegyelemmel, a csábító mellékes helyett csak a lényegest, a „nehezebb kevesebb”-et lehet keresni; s mindezt úgy, hogy a teljesítmény nehézségét az eredmény könnyedsége feledtesse, a munka hideg mártana pedig költészetté nemesedjen. Egyed Emma plakettjei a művész friss látásmódjával, a leheletfinom, érzékeny megmunkálással és a mondandó humánus telítettségével ragadják meg a szemlélőt (Brunszvik Teréz, Aba-Novák Vilmos). Emberi-művészi állásfoglalását legközvetlenebbül manifesztálják korszerű, két oldalú érmei, amelyek nemcsak karakteres arcmások, hanem az ünnepelt személyiségek tenyérnyi körbe zárt világképének sűrített, művészi megfogalmazásai is (Juhász Gyula). A jól komponált és kifinomult beleérző képességről tanúskodó hátoldal sokszor úgy felel az arclapnak, mint hangnak a visszhang: a mondandó felerősödik, zengőbb lesz tőle (Szőnyi István). Egyed Emma szobrai között — portréi és kisfigurái közt egyaránt — központi helyet foglal el a nő alakja. Míg a lélekre tapintó ujjal készült portrék elsősorban a jellegzetes egyéni vonásokat keresik és finom realizmusukkal hatnak (Csorba Mária, Láng Ilona), addig a kisfigurák többnyire túllépnek az esemény107 Két fiatal soproni képzőművészről Egy tárlatlátogató jegyzetei
