Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - A. Tóth Sándor: Heitler László képkiállításán

Mi ennek a következménye? Tessék megnézni, kik tanítanak ma rajzot a vidéki gimnáziumokban, még ha ez fővárosi szempontból lényegtelen is. Változásra pedig kilátás sincs.

Annál örvendetesebb, ha ilyen mostoha körülmények mellett is akad, aki vállalja a hálátlan feladatot, és nem riad vissza olyan példáktól, hogy egy Cziráki Lajos még a művészeti lexikonban sem kap helyet, mikor alig pár éve végzett és a tanítást nem vállaló, de a fővárosban maradt kollégák ki nem maradnak.

Hát még ha az ilyen rajzpedagógus tehetséges festő is — mint Heitler László —, aki májusban harmadszor lépett képeivel szülővárosa, Pápa közönsége elé.

Pápán nincs kiállító helyiség, s jó, ha akad olyan intézmény — mint jelen esetben az ÉM Közép-dunántúli Tégla- és Cserépipari Vállalat —, amelyik új épületének klubtermében engedélyezte a vállalkozást.

A jó világítású helyiségben 30 festmény és 10 fekete-fehér linóleummetszet fogadta a látogatókat, akik szép számmal jöttek is, bár a kiállítás csak egy hétig tartott nyitva. „Bakony, Balaton, Adria” — hirdette a plakát, s a „Jégvágók” c. metszet ígérte rajta a többit. A festmények technikája is változatos: olaj, tempera, gouache, akvarell.

Egy dalmáciai út termése szökik először szemünkbe a helyszínen rögzített és műteremben kiérlelt képeken. A „Trogir (Emlékezés Tivadar festőre)” című egyben a festő egyik igazodási irányát is jelzi, mikor Csontváryegyetlen szignált képének témáját költi át. A világos színekkel s az építészeti részletek gondos rajzaival készült képen sehol egy ember. Ez a kissé szürrealista vonás más tájképekre is jellemző, míg a „Szalmahordás” szokatlan alakú (20x80 cm) téli világában vagy a „Rönkrakodás” őszi színpompájában a képen mozgó kis alakok a mű mondanivalójának fő hordozói.

De megtalálja a festő szülővárosában is az ecsetre kívánkozó témákat. A „Fő tér alkonyaiban” című olaján a nagytemplom részlete jelenik meg, s Czirá- kira, első mesterére emlékeztet, akárcsak az „Erdőben” kékcsókája, amelyik szinte kiröppen a fák közül a képről.

Nem ismerünk még egy festőt, aki legmonumentálisabb szőlőhegyünknek, a Somlónak annyi figyelmet szentelt volna, főleg az őszi színesedés idején, mint Heitler („Somló”, „Somlai pincék”, „Somlai szőlők”).

Egy másik terület, ami szemmel láthatóan közel áll a festő szívéhez: a bakonyi falvak tűnő műemlékei. A „Magyarpolány” címűn érdekes ellentét feszül a sötét őszi színekkel festett hegy s a lábánál húzódó gyengéd, világos megfogalmazású, boltíves tornácú házak sorai közt.

Egészen eltérő felfogás jelentkezik a „Falusi barokk” (Noszlop) két fehér házánál, ahol aranyló sárga és meleg barnák hangulatában fogant az egész kép. Még egy műnél — „Koper temploma” — találkozunk ezzel a törekvéssel — a festő további útkeresésének bizonyságaként.

Nem sok hely jutott ezúttal figurális alkotásoknak, de az „Anyám” című szokatlan, ikonszerű arany hátterével a kiállítás egyik legjobb darabja.

A linómetszetek kiegyensúlyozott fekete—fehér területén mutatkozik a legkevesebb probléma. Itt látszik a művész legbiztosabban mozogni feladatai közt, akár pápai részletek, akár távolabbi emlékek szolgáltatják a témát. Nagy fekete felületekkel dolgozik, de itt sem riad vissza az intim részletektől, amik főleg fehéren jelentkeznek.

Ha hozzávesszük mindehhez Heitler László pedagógiai tevékenységét, amit általános és középiskolában és szakkörvezetőként kifejt, megtoldva mind is103