Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Volly István: Lajtha László Dunántúl zenegyűjtője

— Szívügyetek-e a magyar népi hagyomány megmentése? Ha igen, akkor segítek! — szólt Lajtha nekitüzesedve. — Fiatal koromban népdalgyűjtéssel kezdtem. Most is azt tenném: örömmel mennék falura zenét gyűjteni . . .

Amikor első zenegyűjtő útjára indult Erdélybe, mindössze tizenkilenc éves volt, most pedig egy híján hatvan ... A közben eltöltött négy évtizedes gyűjtőmunkájának gyöngyszemeiről kiderült, hogy azok — éppen ezekben az években — igen hasznos indításokat adtak. 1951. április 4-én mutatkozott be művészeti életünk dédelgetett újszülöttje, az Állami Népi Együttes. A műsorán izgalmas sikerszámként felhangzott Lajtha eddig ismeretlen gyűjtéséből a széki muzsika, Gulyás László átiratában. Azóta világszerte játsszák, hanglemez, sőt isko-» lai tananyag lett belőle. 1951. április 8-án, négy nappal később bemutatkozott az operaház színpadán a Fővárosi Népi Zenekar is, és a zenekar számára írta Lajtha legkedvesebb erdélyi népdalcsokrát, a Három székely dalt: Mikor Ősikből elindultam”, „Amíg élek, holtig bánom”, és „Szeretem az ó-bort” . . . Palló Imre énekelte. Azóta állandó rádióműsorszám ez is. Lajtha gyűjtései tehát 1951-ben igen jó indításokat sugalltak az új népművészeti intézményeknél, kivált az erdélyi népzene anyaga.

Lajtha különösképpen vonzódott Erdélyhez, anyai ágon ugyanis onnan származott. Úgy járt azon a tájon, mint aki hazatért. Felesége sűrűn elkísérte erdélyi útjaira, és ő meséli, hogy ha bcgya’ogoltak valamelyik távoli hegyi kis faluba, Lajtha rögtön otthonosan ment végig az utcán, mint akinek rokona-is- merőse az egész község.

— Hogy van nénémasszony? Mit csinál, lelkem? Hová, hová, kedves öcsém? ... — A falusiak rögtön átvették a szíves szót, és visszaköszöntek, visz- szakérdeztek.

— Hát maga itt mindenkit ismer? — csodálkozott a pesti feleség, hiszen ő úgy tudta, hogy vadidegen tájon gyűjtenek.

— Nem vagyok én itt idegen test! — felelt a székelyivadék. Vidáman járt utcáról utcára, beköszönt ajtón-ablakon, leült a faragott székre, és csak késő este került haza, mindig gazdag zsákmánnyal. Erdély kimeríthetetlennek bizonyult mindenkor.

De hol talál valaki 1951-ben még egy olyan gazdag népköltészeti gyűjtőterületet?

Lajtha ismét a hegyes-völgyes tájakra gondolt. Balassagyarmatra utazott először. Baranyai Dezső prímás, a „Rekedt*’ műsorából sok szép verbunkost gyűjtött. Aztán tovább tájolt Egerben, Szikszón és környékén. Egyik sem ragadta meg tartósan. Ekkor jutott eszébe múzeumi tudós társának, Sebestyén Károlynak tanítása, hogy Erdélyben él a „keleti székelység”, és Dunántúl nyugati peremén pedig a „nyugati székelység”. Közös hagyományuk sok-sok van, kezdve a regösénekektől a lassú tánczenékig.

Elutazott hát a „nyugati székelyekhez”, és 1951-től 1955-ig átlag havonta öt napot töltött az ország nyugati peremén, Dunántúlon, 1955-től kezdve pedig havi tíz napot áldozott e tájra. Gyakran mondogatta, hogy „életem egyharmadát töltöttem vidéken ...” Kivétel volt 1956—57 év, amikor szívtrombózissal otthon ápolták, és 1962 nyara, amikor Oslóban, Párizsban és Montecarlóban néprajzi kongresszusokon vett részt, és keveset üdült is a tengernél. Egyébként télen- nyáron egyképp útrakelt, ha eljött a gyűjtés ideje.

Könnyen kiszámítható, hogy tizenkét év alatt körülbelül 140—150-szer ült vonatra, vagy ritkán autóba, mely Sopronba vagy Szombathelyre vitte. Ebben a két városban kapott megfelelő szállodát, ahol az éjszakákat töltötte. De reggel

62