Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: A lírikus Katona

Ugyanakkor, és ez megint Horváth János megfigyelése, lírai érzéseit, élményeit, töprengéseit, és tegyük hozzá: még képeit, valószerű ábrázolásait is világvégtelenségbe tudja kivetíteni (nyilván mert ilyen világ-végtelenségben érzi és látja őket); képei mögé többnyire valami végtelenséget, ősien természetit, mondhatni kozmikus távlatot és hangulatot lop. Hogyan, mivel? Talán szokatlan nyelvi anyagával és verselésmódjával, talán éppen rutintalanságával: azzal, hogy tud és mer váratlanul érzékletes lenni ott, ahol a rutin gyakorlottabb költőt közhelyesebb vagy „éteribb” kifejezés felé vonna. Olvassuk el például ezt, az éjféli harangszó-elkondulást követő csönd-ábrázolását:

Midőn az elálmosult táj e zaj szünetére

majd új szendert kezd elő, s a régen bemohosult fáknak levelére

ismét leül a szellő ... —

egy tényt: a fa mohosságát egy határozóval, a régen-nel egyszeriben valahogyan időtlenné tesz, s úgy szuggerálja a kép mögé a „kozmikus” távlat érzését. (Nem beszélve a falevélre leülő szellő erőteljes kifejezéséről, ami a Katona képeiben többnyire tettenérhető, nyilvánvaló vagy lappangó mozzanatosságra, mozgalmasságra, s mögötte mintegy a képalkotás lelki „izommunkájára” utal.)

Vagy hallgassuk meg Az andal című versének finom impresszionizmussal lüktető szakaszai közt ezt a különös, hangulatfestő tájszóval kicsendülő négy sorát, ahol a strófakezdő mondat szinte filozófiai elvontságú, a strófazáró szó pedig tapinthatóan érzékletes:

Az életerő kifagy: ott, hol az ékkel beéjjeledő halom oldala kékei, tűnődve egy elfeketült düledékkel csak a siket estveli csend tyütyürékel.

S mennyi meglepő, erőszakos szépségében megragadó sort, sorpárt, szakaszt, kifejezést, képet lehetne idézni még Katona huszonnégy verséből; mert mindössze huszonnégy vers az ő egész lírai termése. Maroknyi mű, és meglehetősen kívülesik a magyar líra folyamán. Bizonyos szempontból folytatás nélkül maradt kezdetnek is tekinthető: kísérletnek nyelvújítási eredetű lírai szókincsünk újszerű fölhasználására. Mert nála ez a szókincs nem a lágyítás, nem a muzikalitás szolgálatában áll, mint a kortárs költészetben általában, egészen az almanach-lírában való fokozatos devalválódásáig; hanem éppen fordítva: a tömörítés, az erő, a képi és nyelvi expresszivitás eszköze. Költői nyelvünk talán nyert volna vele, ha a nyelvújítási szókincsnek ez a költői átértékelése, átminősítése (mondhatni nőneműről hímneművé) nem marad a kecskeméti éjszakák titka, hanem termékenyítő ágként beojtódik líránk egyetemes törzsébe.

Vad eruptív költői stílusának e — sajnos, számon kívül rekedt — értékei mellett mennyit lehetne beszélni még, és újra, lélekrajzáról, lélektanáról, fejlődéséről, Shakespeare-hez való viszonyáról, vagy közismert átvételeiről, kölcsönzéseiről Veit Webertől, mikor a németben többnyire gyámoltalan gondolat az ő lávájába hullva, az ő kohójában fölizzítva, az ő rettentő nyelvi erejével kifejezve egyszerre elemi hatásúvá, ellenállhatatlan erejűvé válik. „Welcher Gedanke wird im Augenblick seiner Empfängnis mir zum Vorsatz! Ha, wahs auf zur Tat, Vorsatz” •— mondja, egyetlen példaként, Veit Weber, azaz: „Milyen gondolat lesz számomra születése pillanatában szándék? Ah, nőj föl, szándék, tetté.” Ez Katonánál, Bánk ajkán, Bánk füzében edződve így szól:

60