Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: A lírikus Katona

érdemét; hogy vesztegesse egy megáUapodott ember olyan míven idejét, melyből csak a nyelvnek földönfutó papjai dolgoznak; hogy tanuljon és miért írjon az író, ha nincs szín, hol írásának örülhessen; hogy legyen ott a játékszerzőnek becse, hol a játék és játszó anélkül szűkölködik? Lehetetlen az írónak magát azon esmeretes, szennyítő vállvonyítástól megmenteni, hogy jobb volna biz addig mást dolgozna!”

Eléggé ismert idézet; egyike ama ritka helyeknek, ahol az értekező Katona pennája nagyot percen és hegyén kicsap a személyes indulat. Nincs játékszín, mondja, és nincs a színésznek, színháznak, színészetnek, drámának becsülete. Hogyan is vesztegesse ilyen megvetett dologra idejét egy megállapodott ember?

Márpedig aki ügyvédkedik, aki Kecskemét alügyészi állására pályázik, aki egy nemes város alügyészi hivatalában ül, az megállapodott ember, annak megállapodott embernek kell lennie. Hiszen eddig se adta oda magát egészen a drámának és a színpadnak. Színész volt, nem is tehetségtelen — aligha véletlen, hogy Hamletot játszotta figyelemre méltóan — de csak delectans actor, önkéntes műkedvelő, aki fönntartja magának a szabadságot, hogy bármikor lemondhasson a „játékszini barátságról”, mihelyt e szándékát bejelenti. Színműveket fordított és írt, már a Bánk bán előtt is kora legjobb magyar színvonalán, de közben történetírással is foglalkozott, adatokat gyűjtött Kecskemét históriájához; s míg a színészek közt forgott és közvetlen közelből szemlélte „életmódjuk bizonytalanságát”, fél szeme közben a reá váró „megállapodott életen” volt. Katonából hiányzott a Petőfi-fajta lángelmék könnyedsége és kitárulkozása, kockázatokba rohanó bátorsága, holnappal nem törődő merészsége. Ő hallgatag volt, talán félszeg is, idegenkedett a bizonytalanságtól, állás, hivatal támaszára volt szüksége; nyoma sincs benne némely zsenik kalandorszellemének, némelyek konkvisztádor-kedvének. A Bánk bán roppant, objektivált indulatainak költője inkább a fáj virág-lelkű Arany rokona; és nem véletlen, hogy Arany annyira vonzódott Katonához, Katona Bánkban élő leikéhez: bizonyság rá elmélyedő, alapos, szeretettel írt töredékes Bánk bán tanulmánya.

De mindez már emberi és írói alkat, jellem és egyéniség kérdésének körébe tartozik. Gyér adatok közt kell keresgélnünk, ha Katona élő alakját szeretnénk magunk elé idézni. Petőfi napjainak fölkutatott története vastag köteteket tölt meg; Adyról csak gimnazisa éveinek végéig mintegy hatszáz lapra rúgnak a rokoni, baráti, kortársi emlékezések. Katonáról alig tudunk valamit azon fölül, amit minden jobb iskolakönyvben és irodalomtörténetben olvashatunk róla. Kecskeméten, Szegeden, Pesten tanult; színészkedett, patvarista lett, majd ügyvéd; 1820-ban hazatért szülővárosába, s ott alügyész, aztán főügyész; 1830-ban meghal. Magánéletéből jóformán semmit sem ismerünk; érzelmi életére legföljebb következtethetünk. Ady azt írta: „Szeretném magam megmutatni”. Katona, ellenkezőleg, mintha elrejteni akarta volna magát.

A fiatal Déryné, akkor még Széppataky Róza, egy napon rejtélyes levelet kap, szerelmi vallomást K. J. aláírással. „Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig.” Dérynének sejtelme sincs róla, ki írhatta a levelet; a monogram alapján egy pillanatra Katona József is eszébe jut. „Ó, az még inkább nem — gondolja — mert az mindig oly mogorva, oly visszatartó: aztán hármat se szólt még velem.” Pedig ő volt, a hallgatag Katona. Déryné szerint „igen különös egyéniség, nagy különc, szörnyű komoly mindig s igen rövid beszédű”, „rövid modorú”; Déry szerint „csodabogár”, aki egyszer-egy56