Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Keresztury Dezső: Arany Dante-ódájáról
keletű hasonlatot ír, hanem egy nagy költő emberi-emberfeletti világának látomását idézi fel, világossá teszik a képet lezáró s átvilágító sorok: „De örvényeibe nem hatott le a szem, Melyeket csupán ő — talán ő sem — ismert.” Ez a „talán ő sem” bomlik ki, kap központi jelentőséget az óda következő strófáiban. Arany a személyében is megidézett „csodálatos szellem”-nek ide utaló vonásait emeli ki s kapcsolja a maga világának legmagasabb, mert isteni képzeteihez. A mérhetetlen éggel, — „mely benne tükrözik alattam”: zárja- nyitja egymásba a két végtelent — csak fönségében, „terjedeté”-ben egységes Dante műve s abban, hogy „mindenik oly megfoghatatlan”. Mélysége fölött „az értelem mér-ónja, Mint könnyű pehelyszál fönnakad, föllehben” s „a gondolat elvész csodás sejtelemben”, „Nem ismert világnak érezi nyomását”, s az óda költője úgy sejti; Dante művében „Az Ur lelke terült a viznek föléje”. A megfoghatatlan nagyság vízióját „a köd oszlopában rejlő istenség” képével teszi teljessé; a vátesz-költő páratlanságát így jellemzi, a földi tér és idő korlátái közt megtartva is, de közülük egy történelmi pillanatra ki is emelve őt: „Évezred hanyatlik, évezred kel újra, Mig egy földi álom e világba téved” A vers, látszatra, magánosán áll Arany egykorú munkái között. Pedig nagyon is szerves, fontos része e korbeli költészetének. Dante is voltaképpen alkalom arra, hogy azt a másik költőeszményt megfogalmazhassa, amelyre most még csak vágyakozva, csodálkozó megrendültséggel tud gondolni a maga vívódásaiban. Mert hiszen ugyanezt írhatta volna Ossziánról, akivel egyik legszebb versében már azonosította magát és Shakespeare-ről is, akit ekkor már elérhető mintaként kezdett követni balladáiban; a bibliai képek, amelyek Daniéra utalnak, mindkét angolról formált véleményeiben is előkerülnek. De a figyelmes $zem észreveszi, mennyi a személyes elem a vers egész szövetében. A Dante-ódának előzménye is van: 1848 tavaszán, már a forradalom kitörése után keletkezett s először az Életképek július 16. számában megjelent A rodostói temető. Az akkoriban írt — zömében magyaros-népies — versek közül kiválik teljesen műköltői veretével, ritmikájával, szókincsével, erősen byronias hangulatával. Ciklikus kompozíció: egyetlen látomás keretében jeleníti meg Rá* kóczi Törökországba száműzött, Rodostóban pihenő társainak feltámadását s hazatérését a forradalom hírére. A sírjukból a fejedelem szavára kikelő egykori szabadsághősök öttételes kórusát keretvers foglalja egybe. Ez ugyanolyan formában van írva, mint a Dante; ugyanebben szólal meg magas ódái fenséggel a fejedelem is. De nemcsak a forma — a magyar 12-esekben a stanca felé formálódó strófaszerkezet —, hanem a vers még gomolygó, de látomásos zsúfoltságában oly nagyarányú képiessége is Dante ódavilágát előlegezi. A túlvilági álom például. . . . . . ’’nyomát bevési a lélekbe, mélyen, Oda, honnan a vágy, a sejtelmek főnek, Mik diadalt ütnek a számvető észen És megváltoztatják rendjét az időnek, Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely S bámulja a lelket csodás ösztönével.” Sokkal lényegesebb azonban, hogy a Dante nagyarányú képiessége, ódái fensége, az ihlet forró láváját márványkemény formákba fegyelmező nyugalma 52
