Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Keresztury Dezső: Arany Dante-ódájáról
3 Mindezt fel kellett idézni a Dante-óda hátterében. Csak így mérhetjük meg igazán a költemény jelentőségét. Arany életművében első komoly költői jelentkezése ez az óda annak az alternatívának, amelyet a „nép költője” szerepének kérdésessé válása közben elfogadhatónak, követésre méltónak ítélhetett, s amely nem a „szakma” s a „magánélet” védelmező magányába való visszavonulás útja volt. Sebzettsége, hivatás-érzésének, céltudatának megingása, s az, hogy körülményei egyidőre visszaszorították a jelentősebb irodalmi szerepléstől, csügge- teggé, bizonytalanná tette. „így lettem szubjektív költő” — írta ez évekre visz- szatekintve, s olyan patakhoz hasonlította magát, melynek útjába szikla hengeredéit s nem találva irányát, meggyűlt vizének ott keres utat, ahol rés nyílik. Aki azonban ezért Aranyt — az ő sóhajait, önironikus megjegyzéseit, féligazságait általánosítva — privát-lírikusnak, vagy pusztán míves mesternek minősíti, aki költészetében pusztán személyes panaszt vagy valamilyen nyelvművészeti remeklést lát, nagyon is szűkre szabja tehetsége és szándékai határát •—■ még ha e téren a makulátlanok közé sorolja is. Mert ismerte ő a mélység szédületét, a démon vonzását, a lét ismeretlen magvai körül örvénylő, értelemmel egyelőre áttekinthetetlen világ igéző énekeseinek, szörnyetegeket elszabadító és megszelídítő mágusainak varázsát is. Tudta mit jelképez Orfeusz, találkozott a váteszek forgószeleivel s a divinus poéták emberfeletti, kozmikus látomásaival. Láttuk: Arany, bár nem egyenrangú társnak, de példának Hómért, Ossziánt, Shakespeare-t, Petőfit — tehát a nagy „népköltőket” — tartotta mindvégig. De éppen ez bizonyítja, hogy, ha tudta mi a nemzeti költészet, azt is tudta, mi az „emberiségi” költészet s ki a nemzetek feletti költő. Egyebek közt ezért is oly fontos műve a Vigasztaló előtt egy évvel keletkezett Dante-óda. Az óda nem tartozik Arany nagy versei közé; ehhez túl sok benne a feladatszerűség, az egy- házias közhely. Dokumentum-értéke azonban igen nagy. Arany legnagyobb szándékai találnak vagy keresnek benne kifejezést. Nyilván a nagy epikusok közt kezdett a poklot-eget bejárt nagy itáliaival foglalkozni; a Pokol egy a hazai irodalmi élet visszásságait kifigurázó szatírában is sugalmazta: az ugyancsak 52-ben létrejött parodisztikus A kis pokol-ban. Arany ilyen, gyakorlati vonatkozásban is mind dúltabban küszködött költőszerepével. Az aktuális sebzettség nyíltan is feltűnik egy fájdalmas szisszenéssel az ódában; akkor, amikor Arany tiszteletének jelét nyújtaná át a „Csodálatos szel- lem”-nek: „Az ember. . . a költő (mily bitang ez a név!) Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti...” Ez a felszisszenés azonban — a költemény egységében — csak arra való, hogy teljes hitelt adjon az ódát író költő személyes jelenlétének. A nyitó képben tudniillik elég általánosságban lép elénk ő: „Állottam vizének mélységei felett.” Ez az egész kezdő-kép első látásra maga a közhely; elemei a köztapasztalatból vannak merítve: ilyesmit szoktak a tengerről mondani, akik csak nagyságára emlékeznek, vagy akik csak hallomásból ismerik. De aztán megvilágosodik: nem a tengerről van itt szó: a sima felszín sötét, mint árnyék, szinte mozdulatlan acéltiszta tükre híven veri vissza a külső világot, de örvényeibe nem hat le a szem. A kép a tengerénél mélyebb értelmet nyer. Lenyűgöző nagysága emberi vonásokkal lesz egyszerre közelivé és távolivá: a simasötét, acéltiszta felszín „mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék”, az alig megmozzantott rózsalevél múlandó parányisága az — ugyancsak sorvégre emelt s rímmel hangsúlyozott — ember parányiságára utal. S hogy Arany nem közöl
