Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Keresztury Dezső: Arany Dante-ódájáról

kusnak érezte; hát még azt, hogy magát az ezekben a versekben feltűnő lángelmékkel egy sorba állítsa.

A túlfeszített érzés nemegyszer ellentétbe csap: a túlzottnak érzett szerep fonákjára fordul. Arany az említett versekkel egyidőben újra meg újra ironikus öngúnnyal is ábrázolta magát költői szerepében. Jellemző, hogy amikor fiktív költői levelekben bírálóként lépett fel, egy, az írói körökben közismert hóbortos tót fűzfapoéta —Vojtina — nevét vette magára. Nemcsak attól a modor-zsenialitástól akarta magát ezáltal is elhatárolni, amely akkor különösen a Petőfi halálát petőfieskedésre felhasználó rossz költők körében lett divatos. Ezáltal is ahhoz a tárgykörhöz közeledett, amelynek közepén az ,,a költői természet áll, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve nyomtalanul vész el.” 1850-ből maradt fenn A falu bolondja c. töredéke. Ennek hősét jellemzi előbbi mondatával. Ugyanott utal rá, hogy „később ez alapeszmét nagyobb mérvben, a Bolond Istókba vitte volna át.” Ez a keserű lírai eposz Byron nyomán a csapongó humor jegyében indult. Az élet-fájdalom azonban egyre véresebb hullámokban szakadt fel a megkezdett versekben: a mondhatatlan nyomorban született Istók az egész élettel szembeforduló kétségbeesés hősévé kezdett növekedni. Ezt a lírai eposzt abbahagyta ugyan Arany, de a tárgyra újra meg újra visszatért. „Egyik nagy költőnk arcképére hallám e megjegyzést — írta később egyszer —: úgy néz ki, mint a falu bolondja, s valóban, fosztassék meg a költő az elemi oktatás minden jótékonyságától, hagyassák magára egy rideg faluban . . . nem tudom, ha az élelmesb, gyakorlatibb, ügyesebb földiek szemében egyéb lesz-e.” Ami egy nagy költőnkkel kapcsolatban jutott így eszébe, magára is vonatkoztathatta. A szóbanforgó két töredék erős önéletrajzi színezete közismert.

Egyidőre úgy látszott, teljes lett kiúttalan elszigeteltsége. Micsoda elkínzott rezignáció súghatta — egy versfüzér legjellemzőbb gyöngyét — a Vigasztalót, a magyar költészet e legkeserűbb görcsoldóját. Ügy kezdődik, mint egy extati- kus szerelmes vers: nem a test-lélek Kedveshez, hanem az életet értelmessé, elviselhetővé, s itt-ott még széppé és boldoggá is varázsló erőhöz:

,,Mi a tűzhely rideg háznak,

Mi a fészek kis madárnak,

Mi a harmat szomjú gyepre,

Mi a balzsam égő sebre;

Mi a lámpa sötét éjben,

Mi az árnyék forró délben . . .

S mire nincs szó, nincsen képzet:

Az vagy nékem oh költészet!”

A vers azonban — miután végigsuhant a felmart lélek minden kínján — annak a lemondó szerelmesnek csendes szavaival zárul, aki nem is akar már túllépni szűkre szabott határain, aki a maga kis világának, a kettős magány otthonosságának csendjében találja meg végre nyugalmát. Mi maradt? „Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhít egy parányit”. Az emberek közül, „mint beteg az ágyba”, a magányba visszavágyó lelket gyengéd pólyáiba takarja s így könnyebbíti panaszát a költészet. ,,S a panasz, midőn bevallom. Nemesebb lesz, ha kidallom”. A költő nem kérdi már, verseiben van-e érdem; költészete olyan, mint házi mécsének szelíd fénye: „Elég, ha nekem világol.”

50