Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Vágási Imre: A csönd (elbeszélés)
A napoknak át kell rohanniuk rajtam. Fel kell állnom ismét. Ki fogok bé- külni a csenddel, mert nem tehetek mást. Nem veszhetek el. Annyi az egész, hogy nem volt szerencsém. Legyőztek bennem valamit, nem is tudom, hogy ki. Szerelemre születtem, mint minden ember, de a szerelem elfut előlem. Utol kell érnem, mert nem élhetek nélküle. Nincs bizonyosság, sehol az egész világon, ez a bizonytalanság biztos csak, és az, hogy minden éjjel legyőzhetem a nappalokat. Biztonságban akartam élni, nyugodtan és félelmek nélkül. Most már tudom, ha összekerülünk is ismét, akkor sem lehet másként: az ember ha legyőzik, sem hiszi el, nem fogadhatja el a bukást, és hinnie kell önmagában. Elvesztettem valamit, érzem, s egyelőre nincs más, csak a csend, ha hazamegyek, és a fák és a szél játéka. Ügy tűnik, hogy nyugodt a körülöttem levő világ, de félek, nagyon félek, hogy elnyel engem is. Keresnem kell valamit, meg kell találnom a módját, hogy kibéküljek a csenddel. Talán beszélgetni fogok vele. Igen. Megpróbálom szóra bírni. Nehéz lesz, de nem tehetek mást, mert nincs, aki helyettem üvöltene, és én még nem vagyok elég erős. Ez lesz a csel, mellyel becsapom a világot. Hiszen csak egy évről van szó, egyetlen egy évről. De a napok lassan telnek, és nekem minden este beszélnem kell a csendhez. Még nem tudom, mit fogok mondani, hogy ne nevessen ki, hogy elhitessem vele, nem is történt semmi, és mi már régóta ismerjük egymást, azóta hogy megszülettünk. 5. VADON P. J.: AZ ÉLETÜNK SZERKESZTŐSÉGE A „SOPRONI MÜVÉSZKLUB”-BAN 31
