Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Güntner Seuren: A szerencsét hozó (regényrészlet, ford.: Szabó Jenő)
„Mit akar?” „Tűz!”, ismételte Senker, „már régen holtan kellene elterülnie!” „Tényleg, már nem is bírok állni.” Blum szélesre nyitott szájjal nevetett úgy, hogy foghúsának és arcának színét össze lehetett hasonlítani. Arca most foghúsához hasonlított, olyan színű volt, mint szájüregének nyálkahártyája, vagy a torkában levő kis csapocska. Ketta arra gondolt, hogy Blum arcvonásai megismétlődnek szájüregében, ott, ahol a garat vezet le, kicsiny, de határozottan látszó arc van. A lepedékes nyelvre bámulva, egy kis kölyök ül ott, s csak akkor válik láthatóvá, ha Blum például ezt kiáltja: „Éljen Blu . ..”, csak eddig, aztán tágranyílt szájjal a székbe ejti magát, mintha öt szabályszerűen vagy nem szabályszerűen kilőtt golyó csapódott volna a testébe. „Senker úr”, mondta a szobaleány és ujjával abba az irányba intett, amerre a haldoklónak feküdnie kellett volna, „kérem, ne olyan hangosan!” „Ugyan mit”, mondta Senker, „a feleségem alszik. Mindig alszik. Amikor a háború vége felé az amerikaiak úgy röpködtek ki és be, mint a galambok a galambdúcban, alig aludt valamit éjjel, olyan zümmögés volt a fejében, mint önnek Blum úr. Vannak napjai, amikor az az érzése, hogy nem lesz vége. Olyan ez, mint szénaláz. Fejébe vette a bombázókat. Ha az ember ismeri őket, az a gondolata támadhat, hogy a legújabb típusokat nem is az orosz vagy amerikai gyárakban készítik. Az ember azt hihetné, hogy az új típusok egyszerűen a levegőben születnek és repülés közben párosodnak. Nincs már messze az az idő, amikor minden bombázó képes lesz erre. Mit nekem! Semmi kifogásom ellene! Az ilyen dolgok miatt sohasem fájt a fejem.” „Egész szépen leszoptuk magunkat”, mondta Blum. „Látja, milyen öreg lettem közben”, mondta Senker Kettának. „Mit kérdezett tőlem”, fordult Blum Senkerhez, hogy ismét beszédbe elegyedhessen vele. Ideje lett megoldani a kettős csomót a tarkóján, Blum meglazította a kötőt és engedte, hogy az az orrán és álián át lecsússzon, a világosságot előre kitervelt csodálkozással köszöntötte, erői tetten pislogott: itt vagytok hát mind, nincs sem kivégzőosztag, sem hullaszállítók és sírásók, sem rendőrorvos, aki megfordítja a holttestet, hüvelyk- és mutatóujjával felfeszíti a szemnyílást, hogy lássa az elfordult szemgolyót, Itt vagytok, de senki sem ad kegyelemlövést a halántékomba vagy tarkómba, senki sem tolja a lábát összegörnyedt testem alá, hogy egy lökéssel rendes helyzetbe hozza és közben lábaim még egyet lépnek a levegőben, aztán lazán elemyednek. Az elvonulásnál egy sarok meglöki a combomat vagy lábamat vagy törzsemet, de az meg sem rezzen, meg sem mozdul. Blumot elvakította az ötágú csillár, a mézszínű üveg lámpaemyők, mint talpatlan kelyhek álltak az izzólámpák felett, a csillár esztergált fakarjain. Blum még nem emelte fel a fejét, de már annyira hátrahajtotta, hogy csakhamar ismét a háttámlán feküdt, nyakán most több izzadó ránc képződött. Nyelvével megsimította a fogát, érezte érdességét, amely az órák múltával telepedett reá mindig, és inkább a fogak hátsó, mint első oldalát vonta be, az érdességen lemérhette az elmúlt időt. Ha érdességet érzett, megállapíthatta: ettem, ittam és ezt nem annyira beleimben, mint fogam lepedékén érzem, meg kell tisztítanom a fogamat, aztán a kefét megszárítani. Beleállítom az üvegbe, felfelé, ami azt jelenti, hogy a fejével felfelé, mint mindig, valahányszor elmúlt egy nap. Blum barátságos szemcsippentéssel nyugtázta, hogy tudja, milyen jó dolog élni, veszélyen kívül, és hogy olyan időket élt meg, amelyekről azt kell mondania, hogy volt értelmük. Fordította: Szabó Jenő 11
