Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)

Hozzá kell tennem, kevés nemzedék volt, amely ennyi ellentmondás s eny- nyire baljós csillagzat alatt indult volna. A két háború közötti Magyarország kiérlelt és teljessé tett minden korábbi ellentmondást, lázas és dühöngő eszmék, megcsontosodott hagyományok, úri törtetés között kellett keresnünk az utat, de amikor kiléptünk a gimnáziumból, már csak a megátalkodottak hihettek abban, hogy biztos menedék lesz számukra az adótiszti kinevezés. Már dúlt a háború, s bármily remény vagy meggyőződés éltetett is valakit, s bármennyire titokzatos is volt az eljövendő, lángoló betűk hirdették fejünk fölött, hogy megszámláltat- tunk.

Ekkor már megjelentek a kor nagy, számadást jelentő könyvei, A puszták népe, a Néma forradalom, A minőség forradalma, s Féja joggal idézte a Viharsarok előszavában Szkárosi Horvát Andrást: „Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok Isten akaratját” ... S az ítélet napja is sokkal közelebb volt, mint a legtöbben hitték.

Bár nem tudom, hogy a legtöbben egyáltalán hitték-e? Tapolcán például minden azt szerette volna sugallni, hogy megállt az idő, s a történelem soha nem bonthatja meg ezt a véglegességet. Az ember például megállt a főtéren, mondjuk a déli harangszó idején, s úgy érezte, a boldog beidegzettség óraművére jár a város. Mert amint elhangzott az első harangütés, a városháza árkádjai alatt megjelent a polgármester úr, jóltápláltan, tömött bajusza felett gondtalan csiptetője, s miközben a folyton ott lézengő munkanélküliek valóságos sorfalat alkottak mellette, a jó gazda örömével nézett szét az agórán. Itt zajlott az élet, minden fontos esemény itt játszódott le, s midőn a harangszóra pavlovi beidegzettséggel megindult az ebédre váró gyomrok nedvkiválasztása, tulajdonképpen mindenkinek — már aki számított — itt vitt át az útja. Az ügyvédek, bírák ebben az időben ereszkedtek le a zsidótemplom melletti kap tatón, rendszerint néhány orvos társaságában, mert a kórház a bíróság mellett volt, a másik oldalról a szolgabírói hivatal emberei, amonnan a tanárok érkeztek, s a harangszó a tér egyik beszögelésében búvó, A rókalyukhoz címzett korcsmából is előcsalta a délelőtti korhelyeket, akik néhány fröccsel megrövidítették a hivatali órákat. Ez a déli óra, a harangszó és az ebéd között, afféle kötelező találkozó volt, a kölcsönös üdvözlések és jókívánságok ideje. A polgármester úr, mint a városka első embere, fogadta híveit, akik hat irányból is érkezhettek a térre; mint egy jeladásra, egyszerre lendült a levegőbe minden kalap, hisz mindenki ismert mindenkit, titka sem volt senkinek, ha kényes esetekben hallgattak is ezekről.

A városnak, mely még ekkor is az örökkévalóság eljegyzettjének hitte magát, körülbelül nyolcezer lakosa, tizenöt ügyvédje, tíz orvosa volt. Működött a városban egy járási kórház, egy polgári iskola, három bank és egy nyilvános- ház. Könyvtár nem volt, az egyetlen könyvkereskedő nyomdász és lapkiadó is volt egyben. Hetilapját az egyik bank pénzelte, s ezért úgy tekintették, mint a liberális zsidóság emberét. Volt még egy nyomda a városban, ez is adott ki újságot, amit a klérus lapjának tekintettek, a klérus pedig az esperes úrban testesült meg.

*

Amikor ezen a nyáron viszontláttam a várost, melyhez az ifjúság emlékei kapcsoltak, ezek az adatok szinte történelmi jelentőségűvé nőttek. A város külsőleg, mit sem változott. Ott álltam a téren, s egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha az árkádok alól kilép a polgármester, a tér túlsó oldalán pedig, ahol rövid emelkedő vitt fel Güns úr áruházához, megjelenik Regényessi, a klérus lapjának szerkesztője, Lavalliere-nyakkendővel, lobogó hajzattal. Regényessi,

13