Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 2. szám - Csányi László: Emlék és képzelet (regényrészlet)
CSÁNYI LÁSZLÓ EMLÉK ÉS KÉPZELET (Részletek egy készülő könyvből) Fiatal éveimet, s a későbbieket is sokáig, az ősök csillagképe határozta meg. Modem haruspexek a hivatalos iratok, hatósági pecsétek jeleiből olvasták ki sorsunkat s döntöttek — nem is képletesen — életről és halálról. Az ősök törekvése vagy mihasznasága egyaránt jelenthette az érvényesülést és a bal végzetet; vakon tapogatóztunk e torz eleve elrendelés hálójában. Ez a negyedízig- len ránk kényszerített felelősség sajátos ösztönöket fejlesztett ki, a sunyi lapu- lástól a nagyszájú kérdésig, s a kevesek, akik legalább lelkűk méltóságát próbálták menteni, keserűen érezték, hogy a félreállásnak is ára van, s ki tudja valaha is számonkérni az elvesztegetett lehetőségeket, az évek üresjáratát, a kínpadra vont értelem szégyenét? Az életünket ugyan kimentettük a megújuló gyehennából, ami diadalnak kevés, szégyennek néha talán sok is volt, s közben hivatalos okmányokat lobogtattunk, saját kezűleg írt önéletrajzokat, több példányban, melyek bizonygatták a tehetetlen ősök hitét, szorgalmát és lakhelyét, csak épp rólunk nem bizonyítottak semmit. De erre nem is volt szükség. Évtizedek múltak el, s beérték papírjainkkal. Ránk tulajdonképpen nem volt kíváncsi senki. Statisztikai adatok között éltünk, csak a címke változott rajtunk; mi voltunk azok, akik úgy szerepeltünk az újsághírekben, mint bombázottak, kitelepítettek, behívottak, később mi lettünk a felszabadult nép, a lojális útitárs, vagy éppen a harmadikutas állampolgár, akinek statisztikai adatokkal olvasták fejére, hogy több kenyeret és cukrot fogyaszt, több lábbelit szaggat, mint 1938- ban. Hivatalos számadatok bizonygatták, hogy boldogok vagyunk, miközben elátkoztuk az apákat, akik tíz hold földet kuporgattak össze, szabadságról beszéltünk, s még a harmadik kakasszó előtt megtagadtuk mestereinket, hitről szavaltunk és jövőről, s összeszorított szájjal felültünk az éjszakában. Képek villannak fel: télen, valahol Mesztegnyő alatt, egy fiatalember ül a hóban, s a félig megásott lövészárokba lógatja lábát. Zsebében egy rongyolt Horatius, ez maradt meg a világból, s időnként maga is csodálkozik, hogy hallja még a hangot. Változik a szín, városokon szalad át, lobogó hittel, kezében fontosnak vallott kéziratok s az elmaradhatatlan könyvek. Aztán egy Balaton menti nyaralóhelyen él, egyre inkább a felesége hitéből, melyet a kilátástalan szegénység sem tör meg, amíg újra cserélődik a díszlet. Ennyi volt? A végső választ majd a jövő adja meg. * Az 1951-es esztendő valószínűtlen mélységeket nyitott meg; vacogva álltunk a frázisokká vedlett jelszavak árnyékában. Utolsó, szerény lehetőségem is elveszett, s a világhoz már csak egy hetilap pókhálója kötött a szerkesztői együttérzés alkalmi megbízatásaival. Révfülöpre szorultunk, gyanút keltő kitaszítottságban, s egy kicsit abban a reményben, hogy a kiegyensúlyozott táj derűje enyhíti a külső világ ziláltságát. „Írjál” — biztatott lábadozó feleségem, aki 11
