Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 2. szám - Csoóri Sándor: Szárnyas kutya (elbeszélés)

zasokat, ezreseket, milliárdokat, Milyen gazdag is volt akkor! Krumpli, zöldség, még a szagát se állhatta. Azóta pedig, mióta valami forint van, már semmire se becsüli. A pénzt belerakja az erszénybe, őt pedig megpúpozza maszatos salátával, mindenféle lucskos, büdös zöldséggel. . . Jajgattattam, ríkattam a kosarat. Úgy beszéltettem, mint farbarúgott, rizsporos arcú nagyságát — és nem eredménytelenül. Ezzel a cikkel nyílt meg előttem a pálya. Bevált a lélektani pillanat, bevált a rajtaütés. Pedig akkor még semmi nem volt a hátam mögött. Most azért mégiscsak akadna valami, amire rámutathatnék: tizenöt év a szakmában s ebből hat itt a lapnál. A cikkeimet fölhasználhatnám homokzsáknak, barikádtorlasznak. Odabújhatnék mögéjük: nézze Baktai elvtárs, senki nem foghatja rám, hogy nem csináltam szívesen, amit kellett. .. szép volt, de elég volt. Szeretnék egyszer már filmekről, könyvekről, színdarabokról írni. Nem azért, mert ezzel nem jár annyi herce-hurca, hanem, mert eléggé megismertem a falusi és a kisvárosi gondokat, nem ijednék meg kényesebb eszmefuttatásoktól és bírálatoktól. Egyébként nem ártana az újságírásban sem megkeresni azokat az intellektuális ugródeszkákat, amelyek a jelenségek, tények s puszta leírások fölé lendíthetnék nemcsak a cikkírót, hanem az olvasót is. Az intellektuális lehetőség megpendítése egész biztosan beválna. Ez Baktai lökhajtásos vessző- paripája. S az ő esetében kivételesen nem azért, mert buta, sznob, hanem azért mert valóban értelmes ember. Csakhogy. . . csakhogy úgy értelmes, mint ahogy vannak értelmes és tehetséges sóvárgók, nagyképességű ábrándhaj szolók. Remekül vitatkozik, cselez, váratlanul tud gólt lőni. De ha egy komoly cikket kellene megírni arról, hogy mondjuk, mi a cselekvő és mi a töprengő ember szerephelyzete a mi társadalmunkban, vagy mi a politikai látszat és a politikai valóság kényszerű dialektikája, meg se tudna mukkani. Nem a bátorság, hanem intellektusa természete miatt.

Baktai nem cselekvő alkat, tehát, kis agyafúrtsággal kellő pillanatban mindig lehet helyette cselekedni. Lehet? Félő, hogy csak lehetett, de most mégse lehet. Vagy legalábbis igen kockázatos.

Baktai harmadik hete nem dohányzik. Nem orvosi utasításra vagy tanácsra hagyta abba, hanem saját elhatározásából. Fejgörcsei voltak? Nem. Ráktól félt? Nem! A felesége kérhette rá? Nem! A szeretője? Azt hiszem, nincs neki! Dolgozik a rovatnál egy volt agronómus, aki ötvenhat után ugrott ki — ahogy, ő mondja — a „trágya-rendből”, újságíró lett, szerinte Baktai hiúságból mondott le a cigarettáról.

Azt hiszem, ez az igazság.

Baktai ugyanis az idén múlt ötven éves. Az ötvenedik év pedig olyan lehet a férfi számára, mint figyelmeztető, komor gongütés: készítsd el a számlát, mit csináltál eddig. És hát mit csinált Baktai? Nem sokat! Főként az utolsó nyolc esztendőben, mióta szerkesztőnek nevezték ki a lapunkhoz. Mert mi a szerkesztői munka? Hadakozás a halhatatlanságért? Harc a hétfejű sárkánnyal? Szellemi gáztámadás ellenséges eszmék ellen? Ha ez volna! De örökös egyensúly oz- gatás: most erre ügyelni, most arra. Most erre legyünk különös tekintettel, most pedig arra. Minden látszat ellenére: negatív létezés. A szerkesztő állandó öncsalásban él, mert azt hiszi, hogy dolgozik, holott mindig más cselekszik helyette. Nemcsak azzal, hogy más írja a cikkeket, hanem azt megelőzően azzal, hogy más dolgokról írják tudatosan a cikkeket, mint amikről írni kéne. írják? Elnézést a többes harmadik személyért — írjuk! Én, te, ő, mi, ti, ők! S hiába van minden dolognak ravasz logikája, az olyasfajta ember, mint Baktai, ösztönei mélyén, bevallatlanul is érezheti az ellentmondásokat. Annál is inkább, mivel4