Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - SZEMLE - Káldi János: Vasvári István: A lélek naplójából
SZEMLE Vasvári István : A leiek naplójából Vasvári Istvánt a mai magyar líra egyik jelentős alakjaként tartjuk számon. Komoly, tartalmas, maradandó életmű van már mögötte. Több mint harminc éve publikál; az első verseskönyve, az Ifjúkori lángok 1935-ben látott napvilágot Kecskeméten. 1964-ben olvashattuk a Végső áron címmel megjelent válogatott verseinek fajsúlyos — a költői utat jól bemutató és reprezentáló — gyűjteményét. A most megjelent verseskönyv — A lélek naplójából — a tizedik verseskötete. A Szép versek c. antológiasorozat 1965-ben megjelent kötetében Vasvári István vallomásában a következőket olvashatjuk: „Szeretem a fiatalságot, azért is, mert ők lesznek azok, akik a történelem magasából látják majd meg, amit mi nem láthatunk. Természetesen ők is megvívják érte harcaikat. Hiszek benne, tudom: ha megérik azt az időt, sokkal inkább érteni s szeretni fogják mindazt, ami mostani nemzedékünk életében emberi, tisztaságra törekvő, igazában szocialista volt.” Alig lehetne mással jobban — és tömörebben! — jellemezni Vasvári e kötetben jelentkező mondanivalóját, mint e vallomás-részletének utolsó mellékmondatával. A lélek naplójából c. könyv programjából a megfontolt, éretten-komoly — s az is érződik, hogy nagy szenvedésekben kikristályosodott és tapasztalatokra épülő — emberi hang, a vox humana szól. Ez az emberi hang izig-vérig szocialista szellemiségű, és el nem fáradóan, szenvedélyesen hadakozik a társadalom életének tisztaságáért, az emberhez méltó életért. Korszerű, tiszteletet és megbecsülést parancsoló program ez mindenképpen, s az aranyfedezete az, hogy öt évtized tapasztalata és élménye van mögötte. Az ötvenedik életév tájékán az igazi költő már nem a hamvas metaforákra és metonímiákra vagy a szinesztéziás megoldások elbűvölő szépségére gondol — bár ezeket sem hanyagolja el! —, hanem a pőre igazságra, a csontváz-hófehér lényegre figyel. Így van ez Vasvári Istvánnál is. Az élettapasztalatait, életútjának tanításait fogalmazza meg verseiben — okulásul a jelennek és a későbbi koroknak. A legkínzóbb, az újra és újra feltoluló élményeket a második világháború és a fasizmus időszaka adta Vasvárinak. Életének legfogékonyabb, legdöntőbb szakasza, az ifjúsága esett erre az időre. Nem csoda, — hogyan is lehetne csoda? — hogy évtizedek múltával is többször szól — emlékeztetőén és figyelmeztetően — az embertelen, gyilkos évek fortéiméiról, szomorúságairól. (Gettó-temető, Lidice, A gyermekek, Drótok, Vértanúk falánál.) De a költő nem ragad meg a múltban, hanem izgatják- foglalkoztatják napjaink nagy kérdései is. Az állandóan résen álló szellem, a szüntelen figyelés és gondolkodás embere. Alapvető fontosságúnak vallja — s az is! — az emberiség szempontjából a világbékét. Tiszta szívű, felelős emberként énekel a békéért. Hangja meggyőző, érvelése cáfolhatatlan. (Békét! A béke) Sok szép verset írt utazásai során is. Az itt gyűjtött élményeket „nyom nélkül elröppeni nem hagyta”. Minden tájnak — akár távoli, külföldi az, akár a lenyűgöző bájú, honi Mátravidék, akár az ifjúság tájéka, „ahol harminc esztendeje élt” — van valami mondanivalója. A költő meghallja ezt a mondanivalót és hűséggel, sok-sok melegséggel és finomsággal, gondosan tolmácsolja (Nesse- bar, A Balti-tengeren, Cseh napló, Segesvár, A Mátrában, Érkezőben stb.). Külön csoportot — és jelentős cso149
