Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Párhuzamok Radnóti formanyelve alakulásához
sors hasonló állásfoglalásra készteti az igaz művészt és az igaz embert. Mindketten tanúk és áldozatok. A modernizmusról szóló tudományok a realizmus melletti tanúságtétel ellenére is elismerik, hogy a század elején jelentkező izmusok progresszív tartalmak hordozóivá is válhattak, de sohasem lettek legjobb művészeink alkotásainak egyedüli és meghatározó vonásává. József Attila expresszionista, szürrealista periódusának jegyei későbbi lírájában is megjelentek, de csak eszközökként. Ugyanazt figyelhetjük meg akár Derkovits, akár Dési Huber festészetében. Mi volt ennek az oka? A Derkovitsról szóló tanulmányok legjobbikában olvashatjuk: „A képi és természeti jelenség egyértelműségével már csak partikuláris igazságokat lehetett kifejezni.” Másutt: ,,A felszínen levő természeti formában megnyilvánuló szép nem esett egybe az igazzal.'’ Sokat ismételt igazság, hogy az első világháború utáni magyar művészet, miként az európai is, a maga avantgardizmusával valamiféle anarchista lázadás jegyében zajlott le. De magán viselte a messi anisztikus vonásokat, meg akarta váltani a világot, csak éppen a megváltás mikéntjei nem ismerte fel. A lázadásnak ez az útja megfigyelhető Radnóti első köteteiben, de igazolható Amos festészetében is. Ugyanezeket a jegyeket figyelhetjük meg az elődöknél, Radnóti megfelelőjeként József Attilánál, Ámos megfelelőjeként Dési Hubernél, és még határozottabban Derkovitsnál. Radnóti is, Ámos is végigjárták a háborút követő nemzedék stílus-útjait, világosan kimutatható művészetükben az expresszionizmusnak, később a szürrealizmusnak a nagy hatása. Mindketten francia ihletésből merítik ezt — közismert Radnóti esetében Apollinaire, Cendrars, Scarron hatása; Ámosnál Chagall és Soutine hosz- szú ideig tartó bűvölete. De amire igazán nagy művésszé érnek, bármennyire is őrzik ezeket a stíluselemeket, a kor követelte, tágabb értelmű realizmust valósítják meg. És ha valaki mégis szürrealizmusról beszélne művészetüket elemezve, meg kell értenie, hogy az ő szürrealista formakincsük különbözik a nagy szürrealisták művészetétől. És éppen ez a különbség lesz igazi értékük. Mert amíg Salvador Dali, Tanguy, Chagall, Soutine képein a látomás önálló életet él kiszakítva teljesen a valóságból, Radnótinál és Ámosnál kapcsolódik a magyar művészet folytonosságához, a hagyományhoz, és mindenkor érzékelhető, hogy itt látomásról van szó, és ezt konkrét társadalmi vagy egyéni valóság-elem kényszerítette életre. A jelképek vagy metaforák nagyon is meghatározott és súlyos társadalmi jelenségeket akarnak tudomásul adni, természetesen mindezt hagyományos eszközökkel már lehetetlen ábrázolni. Így lesz szükségük a reálissal ellentétben az irrealitás látszat-illogikátlanságára. Ez egy fajta tiltakozás az embertelen rend világa ellen. Meg az adott társadalmi-történelmi szituációk között logikusan vezet idáig az út: az idillitől a látomásig. Hiszen az idill is egyfajta menekülés volt, az imperialista világ értelmetlensége közepette egy értelmesebb emberi világ megteremtésének művészi igénye, a harmonikusabb rend utáni vágy — a közösség segítsége nélkül. Ezt az utat és ezt a jelrendszert motiválta sok egyéb dolog is. Közrejátszott a gyermekkor élményvilága, mindkettőjük esetében a halál-élmény állandóan kísértő árnya, a családtól örökölt és ifjú fővel magukba szítt mítoszok, valamint azok a hatások, amelyek főleg a francia művészet részéről érték őket. Ott voltak az elődök példái is. Mindkettőjüknek egyszerre és külön- külön. Egyként József Attila művészete és sorsa, József Attiláé, aki éppen Radnóti szerint „nemet intett folyton e rendre’. Derkovitsé, akitől nemcsak a fejlődés logikáját látták, az időtlen emberi viszonytól eljutni a szintézis 143
