Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Az otthontól az otthonig
tudom, hova soroljam őt. A hangja után tehetném azok közé, akik méltatlankodva, melankolikusan panaszolják az ide vezető utat. Am, ha az arcát nézem, a nyugodtság, a derű arról árulkodik, hogy elégedett az életével. Az egyedüllétet, a magányt cseréli fel végtére is egy olyan közösséggel, amely megosztja vele a még hátralevő élet örömét, gondját. A falon ott vannak már az emlékek: küzdelmes életének elismerő dokumentumai. Emléklap húszesztendős párttagságáról. Oklevél arról, hogy a kiváló dolgozók közé tartozott, amíg munkában látták. S egy sárguló kép a hajdani családról, amely szintén már csak emlék marad egy hatvannégy éves ember számára. Kifogástalanul dolgozott mindig, maradéktalanul elvégezte a reá bízott munkát. Néhány évvel ezelőtt, amikor nyugdíjba vonult, a megyei tanács elnöke így búcsúzott tőle: ,,J. elvtársra mindig számíthattunk, azok közé tartozott, akik pontosan, szépen dolgoznak. Példát vehetnek róla azok, akik a nyomába lépnek...” Gy-ben élt, onnan járt dolgozni hosszú éveken át. A felszabadulás előtt a főjegyzőségen, pontosabban a mezőgazdasági igazgatóságon dolgozott, s a felszabadulás után került a földrendezőkhöz. Családja története tragikus. Két gyermeke közül egyik sem érte el a felnőttkor határát. Kislánya négy és féléves korában halt meg, tizennyolc éves fiát 1945- ben akna roncsolta szét. Feleségét egy évvel ezelőtt temette el. Lám, milyen érdekes is az élet! Hányféle sors találkozik itt össze, hányféle embert terel egy közösségbe, hogy megteremtse számukra a harmóniát. Végigsétáltunk a folyosón, a társalgó előtt leültünk a ruganyos fotelokba, s őszintén megvallva, kicsit elérzékenyültünk az emlékezéstől. Néztem Pali bácsi arcát, amely azért nyugodtnak látszott, szeme körül mosoly bujkált, s az elégedett ember kiegyensúlyozottságával beszélt. — Igazán mondom, hogy jól érzem magamat itt. Megbecsülnek. Egy magános ember ennél nem akarhat többet... S eszembe jutottak a többiek, akiket megismertem a szociális otthon lakói közül, akik nem restellik bevallani, hogy itt leltek igazán otthonra. Sz. M.-né Bajorországból jött vissza. A lányával együtt ment el 1956-ban. Nem tudott megszokni, hazajött, inkább vállalta az egyedüllétet. Itt talált végső menedéket. V. J.-né egy életre szóló megbántással a szívében emlegeti a gyerekeit, akik nem rosszak ám ... csakhát... Ebben az intézetben száznegyven idős férfi, asszony él. Az otthon fenntartására évente igen nagy összegeket fordítanak. Egy-egy gondozott eltartása havonta átlagosan 1200—1300 forintba kerül. Szükséget egyikük sem szenved. Sőt azok, akik semmiféle nyugdíjjal nem rendelkeznek, még zsebpénzt is kapnak. Úgynevezett „dohánypénzt”. Ebből vásárolnak cigarettát, cukorkát, vagy mint B. M-né: pipereszappant (Ő ugyanis hetente három alkalommal fürdik. Azt mondja, miért ne használja ki a lehetőségeket? Azelőtt neki soha nem volt fürdőszobája ...) Oldás és kötés. Ez a két fogalom kavarog bennem, ezt érzem mindinkább kiteljesedni. Ami feloldozod ott, felbontatott: a kis közösségek, családok összekötő szálai itt egy nagyobb közösségben kötődnek újra. És érlelődik bennem az a gondolat, amit eddig nem mertem leírni, hogy ezek a kedves kis öregek, ágaiktól megfosztott, élő fatörzsek, újralombosodnak ebben a meleg emberi közösségben. S ha ez a lombosodás már nem is olyan buja, mint az a hajdani, azért szép ez is, mint a másodvirágzás... Karácsonykor 121
