Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Németh Imre: Emlékidézés varjútollal

mást. Ám ha többet s másat kívánnál hallani, van az udvarhelyi temetőkön még néhány hant, alig két-három év-pillanattal korosabbak az enyémnél, de tán ezért pihentebbek már, s kezesebbek a szóra. Vallasd meg őket.”

Udvarhelyre visszaereszkedve, a suhanó autóból éppencsak odaköszöntünk a nevezetes Szejke-fürdő feletti gyepes lankán árvuló kopjafás sírnak. Orbán Balázs álmodja ott tovább magányosan Erdély tájait kutató és hat testes kötetbe jegyzett barangolásait.

Aztán, ahogy a farkaslaki hant javallottá, elindultunk a sírok sűrűjébe: Tamási Árontól Tompa Lászlóhoz és aztán Tomcsa Sándorhoz.

Ejnye, ez a három T — együttesen tán megvilágosíthatja elménk kérdését az udvarhelyi Tisztaság dolgában.

Négy éve, mikoron utoljára itt jártam, még mind a három T testi mivoltában is válaszolhatott volna firtatásomra. Emlékezetem szerint azon a nyáron Áronka is látogatóban járt itthon, szívta fontoltan a szivarát, s mondott bölcs hallgatások után egy-egy tömör okosat.

Nem tudom, beszélgetett-« akkor a három T bizodalmas együttesben. Mondhattak volna egymásnak egyetmást életről és a mindhármuk felé leskelődő kaszásról. Hiszen Tompa Laci bácsi majd kétméteres, sudár szikársága bizony már hajlottan készült átlépni a nyolcvanas év küszöbét. Tomcsa Sándort -— ki pontosan egy hónappal volt idősebb Áronnál — már bosszantotta Küköllő-parti preferánszpártíja közben valami túlbuzgón sarjadásnak eredt sejt. Két kontra között neheztelően mordult a fél székelységet „megmetélő” kedves sebész-doktorára: „Hogy éppen ilyen undok nyavalyában kell elpusztuljak.” Bátran tudta végzetét. Másfél évvel korábban halt meg, mint a nyolcvanegyet is megélt Tompa László.

Indulok ezért a csupán kétéves hant, a Tompa sír felé, a református temetőbe. Sűrűn tömörödnek itt a sírok. Mohalepte sírkövek egymás felé hajladoznak, mintha mondanák: itt már tartsunk egybe. Bozótos zug is akad. Bizony keresgélni kell. Így persze meg-megáll az ember és egy-egy nevet betűzve, bólint: hát igen, ez az öreg Szabó András, az udvarhelyi kollégium annyi éven át volt igazgatója. Vajon társalog-e Plátonnal és Rotterdami Erazmusszal, kiknek nemcsak görög meg latin nyelvét értette és fordította hűséges szerelemmel, hanem humánumuk sugárzó tisztaságát is plántálgatta harisnyás székely diákjaiba. Áron az ő neve hallatán mindig tisztelgőén bólintott: „nagy-tudós ember volt. .

De hol a Tompa Laci bácsi sírja? Bizony bozótos mögé rejtezkedett, mint ahogy világéletében — akaratlan — ide rejtezkedetett a világvégi városkába, s innét hallatta verseinek „havasi kürt” hangját, melyről egyik ifjabb kortársa — Karácsony Benő — azt mondta: „Még a bércek is felébrednek hallatára”. Hallom én a ritka Tompa versek tiszta kürt-hangját, de mit mond ez a két éve hantolt, s máris horpadt sír?

Megvallatom:

— Emlékszel-e Laci bácsi, négy év előtti utolsó beszélgetésünkre? Mindig is kissé riadt, gyermeteg szorongást sugárzó tekinteted már a „matrác-sírból” révedt rám, s faggattál: „tudod-e hinni, hogy Ott, Túl is van élet? Értő, látó, érzékelő?” Én Hamlet szavával válaszoltam verejtékes töprengésedre: „Több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmetek álmodni is képes.” Te nem enyhültél e kölcsön-bölcsködéstől és konok-komoran mondtad: „Szörnyű a végső enyészet.” Ekkor eszembe villant egy kürt-szavú versed. A címe: Ne félj. Te mondtad abban a versben:

101