Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
mintha örökké élne, de mindennap meg is halhatna/’ A romantika máshol is a magány kórképe volt, nálunk azonban egy Kölcsey művelt érzékenységében a nemzet magányérzését szűri ki a korból. Herder jóslatában az ő számára az lehetett a legbántóbb, hogy az európai népek családjának ez a nagy kitágítója minket nem tart e családba valónak; a kard jogán szálltuk meg a helyet, melyet a többi nép szorgalma lassan visszavesz. A herderi jóslatnak ő lesz első magyar átfogalmazója is. „És más hon áll a négy folyam partjára. Más szózat és más keblű nép. S szebb arcot ölt a föld kies határa, Hogy kedvre gyűl, ki bájkörébe lép.” Amikor a kétségbeesés summázódva tetté válik s csodát tesz: a Duna-népek közt épp a magyar ugrik ki elsőnek megújhodásával, a közérzetté vált jóslat abban a két évtizedben is ott dolgozik, amelybe mint történetünk legfényesebb Szakába, a magyar reformkorba szoktunk visszapillantani; Széchenyi heroikus alkotó kedvében éppúgy, mint a Szózat nemzethalál-látomásában, Bajza 1845- ben írja (nem 5-ben vagy 25-ben): „Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény, Hanyatló szép hazám”. S a forrás: „Hullámtól vert sziget Kit mint elsüllyedőt Ezer jós emleget”. Csak Kossuth s méginkább Petőfi lobogása tudta ezt a látomást néhány évre az álmos, gyanakvó szemekről elkergeti. A kiegyezés, bár idegenségünket rögzítette, sok valódi lehetőséget biztosított a nemzetnek. A kétfejű nagyhatalom egyik fejévé lettünk, a Pestre felszármazott parasztfiú egy világváros épülésén dagaszthatta szívét, a kapitalizmus látszólag ránk is kiöntötte bőségszarúját, tudományos intézmények, iskolák, klinikák dolgában előttük jártunk a környező népeknek, neofiták a magyarság beolvasztó erejéről ábrándozhattak. S ebbe az új ezer évet ígérő korba, melynek kis országgyűlési viharok voltak a nagy eseményei, egyszer csak újra beleszól magyar szenvedéllyel: Herder jóslata. Én ezt a jóslatot 1918-ban (abban az évben, melyben a Nyugat íróit megismertem) végső, kiérett fogalmazásában A halottak élén egyik versében kaptam meg s ezt a verset (A szétszóródás előtt) visszaeső harmadik versszaka ellenére ma is a legnagyobb magyar versek egyikének tartom: csak Vörösmarty egy-két költeménye hasonlítható hozzá. A rádió nemrég engem is felkért, válasszak ki egy szép magyar verset s magyarázzam meg, miért szép. Hát én megmagyarázom itt. Szép vagy inkább nagy azért, ami előtte van. Hogy a nemzeti önteltség, felszíni jólét éveiben egy ember előáll: „Nem igaz, rosszul van minden”, s szinte a maga bűnein érzi, mennyire rosszul. Mint annyi bús magyar orvos, ő is az európai eszmék emlőjére akasztaná „szűkfejű” fajtáját; ő, aki hinni is hitetlen kényszerült, beleveti magát a bátorság nélküli bátorításba, a káromkodásig menő politikai indulatba; szövetségeket keres a magában gyengének, prófétái, lázit, hitet vet s egyszer csak hátradől s előjön belőle a letorkolni vágyott tudás. „Hát népét Hadúr is szétszórja, Szigorúbb istenek ezt így szokták.” És nagy azért, ami utána jött. Hogy néhány év múlva itt volt előbb a szétdarabolás, aztán szinte mai napig a szétszóródás, nemcsak kinn a világban, idebenn is. S a legnagyobb azért, ami benne van: a gyilkos diagnózisért, egy nép történelmének a foglalatjáért, zárszámadásáért. Nem tudom, ismerte-e Ady Herder jóslatát, de nem kellett rágondolnia, ott volt magában, jött (mint a Herder-díj ünnepélyén emlegetett Psalmus) a magyar századokból. „Miként egy bánatos erdélyi Prédikátor írásba rótta, Keresvén zsidókkal atyafiságunk.” De ha a zsidó—magyar sorsrokonságot valló bibliáján nem is kellett túlgondolnia, a jóslat emlékeztet Herderére, Kölcseyére. „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt útonállók 7
