Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pór Péter: Fodor András költészete

töne) kérdi panaszolva; ám a költészet különös logikájával, amit elvesztett, amit sirat, fájó hiányával is átsugárzik a jelenbe, oly részletesen megidézett csillogásuk és szépségük küzdelemről vall, arról, hogy a költő nem cövekeli be magát rázuhant magányába. Ekként világlik ki ama, hajdant és mostat egybeívelő meditativ tartásnak jelentősége; a múlt felidézése ugyan az ellentétes jelen kifejezését szolgálja, de az alkotás egészében át is hatja azt, miként megfordítva, az eltűnt közösségélményt a magány. Fodor András e költeményei igenlés és tagadás, remény és reménytelenség kevéssé látványos, de annál küzdelmesebb harmóniájának alkotásai.

Nem a lelki kiegyensúlyozottság, hanem művészi kifejezés, a lírai megformálás harmóniájának, ebben pedig, tudjuk, olykor versek soránál többet mond egy jelző, vagy egy hasonlat. A Havon delelő szivárvány — Nagy László versének — néhol már játékosan szeretetteli képvilága — „Pereg a hópor / gyenge- reptű / szárnyatolla . .—, metaforáinak anyaga — „Havas ágon varjak / vasnehéz fekete bimbók / ringnak ...” — akkor is a költő természetszeretetéről és élethezkötöttségéről vallana, ha a lezárás verbálisán nem is fogalmazná meg — épp e képvilág teremtette hangulat révén indokoltan — a csalódás feloldódását a reményben. Fodor András elmélkedőbb alkatú lírikus, nyelve fogalmibb jellegű, verseiben több az általánosító kijelentés; fájdalomnál és pusztulásnál erősebb világhozkötöttségéről, ama alapvető otthonosság-élményről azonban, minden mégoly súlyos kijelentésén túl, az ő lírájában is elsősorban képei, képeinek hangulata és építő elemei tanúskodnak. Jellegük, atmoszférájuk — sokatmondó összecsengés! -— erősebben idézi fel az első kötet problémátlanabb harmóniájának stílusát, mint a közbeeső kettőének: a Fordul az ég képvilága a Hazafelének a Józan reggel és a Tengerek, dombok vívmányaival tágított és mélyített, maga- sabbrendű folytatása.

Hatott reá, erősen hatott Nagy László szemléletmódja. A „vágy szorongó tűhegye”, „bordám kinyíló lombjain” (Repülni), „ősz halántékok tarlói” (Hazug karácsony), „ráncok kiillős árkai” (A szem hatalma) típusú társítások kétségkívül a Deres majális jelzőt és jelzett szót, birtokost és birtokot, egyetlen, többnyire ritmikus rendezettségű, mindig meghökkentő erejű és szépségű elliptikus metaforáinak, poétájuk merész, asszociatív tömörítésekre épülő képlátásának és képszerkesztésének hatását mutatják, noha már ezeknek értéke és szerepe is megváltozik Fodor András más építésű és közegű alkotásainak egészében.

A Fordul az ég költőjét azonban nem elsősorban ez a még oly szervesen asszimilált szerkesztésmód jellemzi, hanem inkább ennek ellentéte: a lüktető metaforasorozat helyett részletesen kidolgoz minden, néhol a szemünk előtt megszülető és szétnyíló képet, sőt nemegyszer az összetevő elemeket is. A társítás gyakran már szürrealisztikus merészségű, de képeinek anyagát továbbra is a népi képzeletvilágból, elsősorban a természetből meríti; ritmusukat azonban erősen lelassítja, szabálytalanná taglalja, az asszociáció összetevőit jelzőkkel, halmozással egymástól szétvásztja, egészét pedig igyekszik, ha annak csúcsaként is, a mondat egészébe, a gondolatmenet szervességébe beledolgozni, belesimítani.

így aztán képei nem oly látványosak, nem oly meghökkentőek, kevésbé tetszenek spontánaknak, vesztenek eruptív erejükből, de szemlélődőbb és tudatosabb fogantatásúak, lassú ritmusú, nyújtott kontemplativitásuk természetesen beleillik, építve és szolgálva azt, Fodor András költői univerzumába.

Példa gyanánt hadd idézzek kettőt: elsőként a Veled közléssel és meditációval közrefogott, tág ívű metaforáját: „Igazgattad a kontyod. Karod föl77