Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Babits Mihályról
A fiatal költők voltak Babits igazi tanítványai, s e tekintetben szerencsére korántsem vagyunk forrásanyag híján, mert a legnagyobb részét ő maga szolgáltatta. Kötetre megy azoknak az írásoknak száma, amelyekben az új költők és írók fellépését üdvözölte, és fejlődésüket figyelemmel kísérte (ezeknek csak egy részét gyűjtötte össze írók két háború között című könyvében). Az ifjabb nemzedék fiainak nem volt megértőbb pátrónusa irodalmunkban (Osvát kissé papi méltóságot őrzött, Mikes viszont programszerűen atyáskodott), velük szemben ledöntötte a korkülönbség és a tekintély minden válaszfalát, és le tudta küzdeni tartózkodó, sőt félénk természetét is. Nem szóvirág, hogy „a nemzet előőrsét” látta bennük, ritka kivételképp eleve fiatalság-párti volt, de egyet megkövetelt, a tehetséget és az irodalom mindenek fölött való, kultusz-szerű tiszteletét. Ahol erre talált, megbocsátotta az igazságtalanságot, túltette magái személyes sérelmeken is, és a tévedések ellen — minden vezéri pózt levetve — teljes fegyverzettel szállt síkra. A fiatalság iránti megértésének és szeretetének dokumentuma az alábbi írás is, melyet a pécsi egyetemi ifjakhoz intézett 1935-ben. Nem vidám idő volt ez: a Bethlen-féle konszolidáció virágkora, az állástalan diplomások, egy reménytelen nemzedék lézengésének ideje. Ekkor, az 1930-as évek elején, a pécsi egyetem bölcsészetkarán több tehetségesnek mutatkozó ifjú tűnt fel, köztük Weöres Sándor, Takáts Gyula, Tatay Sándor, s az idősebb nemzedék képviselőjeként engem is maguk közé fogadtak. Mint írók sem látták rózsásnak a jövőt, s lap vagy kiadványsorozat indításán tanakodtak, hogy helyet teremtsenek maguknak és társaiknak. Weöres Sándor akkor már közeli, bizalmas viszonyban volt Babitsosai, s az ő indítványára elhatározták, hogy Babitstól kémek indító cikket. Weöres közvetítette a kérést személyesen, Babits megígérte teljesítését, s némi késéssel el is küldte az írást, levél kíséretében; megőrzésüket reám bízták, praesumptiv szerkesztőre. Az írást magát közöltem ugyan már a Sorsunk 1947. évi 7—8. számában, rövid lábjegyzettel, de úgy érzem, illőbb és hozzáférhetőbb helyen van e kötetben, mint egy megszűnt folyóirat cikkei közé temetve; annál inkább, mert most kiegészíthetem Babits eddig kiadatlan kísérő levelének közlésével és bővebb megjegyzéseimmel. Az írás első, több helyütt javítgatott fogalmazvány, aminek alakhű „kritikai” másolatát adom, szögletes zárójelbe téve a javításokat, a törölt részek megfejtését és jelzem az utólagos betoldásokat is. Mind a levél, mind az írás keltezetlen, de bizonyos, hogy 1935-ben íródott, a közelebbi dátum úgysem fontos. A kiadatlan kísérőlevél így szól: Kedves Barátom, én elkészítettem az ígért beköszöntő cikket idejére — de szerencsétlenségemre a betegségem alatt felgyűlt rendetlenségben elkeveredett a névjegy, melyre címét fölírta, s így nem tudtam elküldeni. Akkor pedig néhány nagyon elfoglalt, túlzsúfolt napom volt, amikor nagyobb „házkutatásra” nem is gondolhattam. Csak ma találtam meg a címet, s gondolom, mégis elküldöm a cikkecskét, ha talán elkésve is. Legalább dokumentálom evvel, hogy nem jóakaraton múlt... Verseiről legközelebb küldök értesítést. Addig is üdvözli Babits Mihály A „cikkecske” szövege ez: Üdvözlet „A nemzet elő őr s e”: ez volt valamikor a magyar fiatalság [ifjúság, — utána új bekezdés jele a folytatólagos szövegben.] A derékhad óvatosan mozdul, néha túlontúl óvatosan. Az előőrs türelmetlenebb s bátrabb. Messzebb megy és tovább lát. A 72
