Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Babits Mihályról

Kik alapították? György Oszkár szerint tíz tagja volt, több mint a fele tanár, s hetet megnevez (Babits, Kosztolányi, Juhász, Oláh, György, Mohácsi, Madai). Ezek közül öt csakugyan tanár, keressünk tehát először a jogászok között. Gyanúba fogható Gyökössy Endre. Oláh Gábor földije, barátja és Bokrétatársa, ki ezekben az években jogászkodott, szorgalmasan írt verseket, szépirodalmi cikkeket az Egyetemi Lapokba. Juhásszal később is tartotta a kapcsolatot, számos verskötetet adott ki, végül a Petőfi Társaság tagja lett. Számba veendő még Balázs Béla: 1902—1906 közt élénk részt vett az egyetemi irodalmi életben, közeli, bár nem mindig barátságos kapocs fűzte Babitsékhoz, s bekerült A holnap antológiájába. Az ifjabbak közül Tóth Árpádra gondolhatunk, mert 1904 óta szerepelt a Négyesy-szemináriumokon. Az utóbbi három tagságára nincsen adatszerű támpontom, pusztán a fenti kombinációk alapján jelöltem őket, önkényesen. Mindenesetre beleillenek a társaságba, s velük tízre kerekülne a létszám.

De a legfontosabb talán György Oszkár önéletiratának következő utalása: „Egyetemi barátságuk emlékét levelezésük híven őrzi.” Ez annyit jelent, hogy nem elégedhetünk meg csupán a „nagyok” levelezésének és hagyatékának felkutatásával, hanem a gyűjtést ki kell terjesztenünk a felsorolt kisebb írókra is, mert hiszen amazok leveleit az ő hagyatékuk őrzi.

A névsor változatos, a ragyogó és érdemes nevek mellett nem egy ma már szürke sereghajtóként hat, viszont nem jelentik a teljes gárdát. Ha meggondoljuk, hogy csak úgy hirtelenében, emlékezetből olyan nevekkel toldhatjuk meg, mint Benedek Marcell, Kodály Zoltán, Laczkó Géza, Lukács György, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, a csodálkozás és a tisztelet érzése fog el. Sem azelőtt, sem azóta oly nagyszámú fényes tehetség nem gyűlt össze az egyetemen, mint a század első évtizedében, — azért sajnálatos, hogy ez az „egyetemi nemzedék” még nem kapta meg a maga külön történetíróját. Epikust azonban kapott, nem is egyet. Elsősorban magát Babitsot: a Halálfiaiban (1927) az önéletrajzi regény magva köré vonja a társadalom-ábrázolás szélesebb gyűrűit, s így nemcsak legfontosabb szubjektív élményeit mondja el, hanem — kivált az egyetemi évekről szóló részbe — konkrét eseményeket is besző. — Laczkó Géza a Királyhágóban (1938) egy Négyesy-órát elevenít meg, Babitsot és Kosztolányit szerepeltetve, könnyen felismerhető álnevek alatt, azonkívül az Eötvös Kollégium életéről rajzol remekművű képet, s bő humorral ír Szabó Dezsővel együtt töltött diákéveiről. — Benedek Marcell Vulkán c. regényében (1918) az új magyar irodalomprofesszor, Riedl Frigyes köré csoportosuló ifjakat — a nevezetes Riedl-teákat — örökíti meg. De ezeken Babits már nem szerepel.

*

Ha Babits életsorának második szakaszát, tanárkodásának idejét tekintjük, megismételhetjük panaszunkat: a forrásmunkák szórványosak, vagy éppen hiányzanak. Holott hosszú ideig, tizenkét esztendeig tartott ez az idő (1905—1917), s így fontos belső eseményeket kellett hoznia. Ennek ellenére állomásait aránylag gyér külső dokumentumok jelzik, mindössze három verskötet, egy regény, a Commedia első részének és a Viharnak fordítása, egy Wilde-kötet és két tanulmány-gyűjtemény — összesen 9 mű, s minthogy a versek nem csekély része az egyetemi évek alatt született, voltaképpen tizenhat év közlésre méltatott termését ölelik fel. Az utána jövő tizenkét éves lusztrum (1918—1929) már 21 művet produkál, tehát évente átlag kettőt. Ez a viszonylag csekély termékenység, majd a rákövetkező hirtelen nekilendülés fölveti a kérdést: milyen hatással volt a tanári működés Babits fejlődésére? Gátolta-e, mint a statisztika mutatja papír69