Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
jutott az eszembe. Hogy is vagyunk Herder jóslatával? Mert hisz akármilyen nagy ablaknyitás volt ő a németség s más népek számára, mi, magyarok mégis csak azt jegyeztük meg róla, hogy ő volt, aki a magyarság kiveszését, nyelvünk elenyészését megjósolta. Ezt a jóslatot én is emlékezet előtti időktől ismerem, de csodálatosmód sosem ellenőriztem, hogy is hangzik. Pedig a könyv itt van megtépázott kis könyvtáramban. Egy öreg orvos hagyatékából került hozzám, több német klasz- szikussal, köztük német nyelvű pantheonomban olyan fontos szerepet kapott Grillparzerrel. Herder összegyűjtött munkáiból, nyilván nem véletlen, csak ez az egy kötet volt meg — az Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit —, a múlt századi olvasó könyvei közt. A negyedik részben, pontosabban a tizenhatodik könyvben, ahol a világtörténet-építő bölcselő az északi népeket, köztük a történelemépítésből kimaradt finneket veszi szemügyre, harsány aláhúzások jelzik, hogy megjelentek a magyarok. A részlet meglepetéssel kezdődik. 1791-ben, amikor nálunk még évtizedekig kétségbe vonták a halszagú rokonságot, sőt Gyarmathy Sámuel korszaknyitó könyve sem jelent meg, Herder már a finnek, lappok, észtek, livek, vogulok, mordvinok, cseremiszek közé sorol bennünket, oda, ahova a mai finnugor nyelvészet. Nincs szó .tehát vaskos tudatlanságról. De rosszakaratról sem. Ha a finnugor népek közt érett művelődés sehol sem fejlődött ki, Herder szerint nem képességük, hanem helyzetük a hibás. S itt megint osztály: „A Keleti-tenger népeinek a sorsa általában szomorú lap az emberiség történetében”. E résztvevő sóhaj után következik a rólunk szóló bekezdés „Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből a hódítók közé nyomult: a magyar”. S megint elég pontos rajza délre sodródásunknak: kazár birodalom, Pannónia meghódítása, amit nyugati kalandozásokként szoktunk szépíteni; „míg aztán vereségeik meg nem szabadították tőlük a Birodalmat; sőt Magyarországból is apostoli birodalom lett”. „Itt élnek most — ugorja át a közbeeső kilencszáz évet — szlávok, németek, románok, s más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként s századok múlva a nyelvüket is alig lehet megtalálni majd.” Az elporladt olvasó két jegyzetet hagyott a lapszélen. Az egyik pontos fordítása annak, amit a tüzes-magyar Dugonics mondott száz évvel előbb a Her- dert olvasó Czehy József lovastisztnek. A másik alaposabb tájékozottságra vall: „Vielleicht nach Schlösers Statistik”. Tán Schlöser statisztikája alapján. Ez azért lep meg, mert egy fiatal filológus, Dümmerth Dezső nemrég küldte meg (Görgey ismeretlen lévai napiparancsával együtt) a maga különlenyomatát: Herder jóslata és forrásai. Az ő kutatása szerint ugyancsak Schlöser könyve, az Észak története volt a jóslat sugallója. A filológus persze tovább ment, mint a széljegyzet-író. Szerinte Schlösernek is volt forrása: Oláh Miklós Hungária című munkájának XVIII. századi kiadása, melyet a bécsi könyvtár igazgatója, Kollár Ádám adott ki s látott el jegyzetekkel. Oláh azt hangoztatja, hogy a soknyelvű Magyarország nemzetiségei összehangolódást mutatnak. Kollár ehhez fűzi hozzá, a XVII. századi kép alapján: „a szlávok nemcsak az ország legnagyobb részét fogják körül, úgyhogy Európának ez a tája ismét azt az arculatot mutatja, amit a magyarok bejövetele előtt, de magába az ország belsejébe is visszatértek s az ország minden vidékén széliében elterjedtek. Magyar- ország legkisebb része az, amit a magyarok bírnak és félős, hogy maga a nyelv is eltűnik, azon a módon, ahogy a kunok nyelve elenyészett.” A mai nyelvész ebben a ,,félős”-ben képmutatást érez. A császári könyv4
